Az örök boldogság ritka kék madara

Birge megkérdezte a legutóbbi házisárkányképzős blogbejegyzés után, hogy

"Az a kérdés, hogy a fent megszólalók között él(t)-e már bárki tartósan, sőt, örökké boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban?"

Az örökké boldog szerintem a mi állandóan tökéletesre photosoppolt egyébként agyhalott-szuperöngyilkosliberális kultúránk valami idióta szüleménye, ami a valóságtól elrugaszkodott ostoba elvárás. Egy szimpla paradoxon, ami kioltja önmagát: ha nem tudod milyen a boldogtalanság, nem tudhatod mikor vagy boldog mert nincs viszonyítási pontod, nincs a skálán se nullpontod, se minusz, se plusz.

Ez egy buzi fogyasztásnövelő mesterségesen generált elvárás megint: akkor leszel boldog, ha tökéletes háziasszony vagy, mindig csilivili a lakás, közben a gyerekek jól tanulnak, a karriered dinamikusan halad és otthon szexistennőként töltöd az éjszakáidat párod karjai közt. Ha megnézzük ezeket a tulajdonságokat, ha más műveli:
- a tökéletes háztartást a házvezetőnő vezeti, ( nem baj, ha gazdasági és higiéniai végzettséggel)
- a gyerekeket legszívesebben csak jó pedagógusra bíznánk (évtizedek munkája ugye egy diploma),
- a karrierépítés teljes embert kíván bármilyen szakmában is (évtizedes szakmai gyakorlatot feltételez),
- a szexhez energia és vitalitás szükséges, (folyamatos életerő, vonzás, stb ami pihent körülményekből indul ki)

Na most mindezek egy emberbe gyúrva (ugye legalább 4 volt) közel képtelenség tökéletesen kivitelezni mondjuk egy szem nő formájában huzamosabb ideig. Nincs az az energiamennyiség, a Paks 2 is kevés. De a fickóknak sincs sokkal könnyebb dolguk manapság:
- a nőket alapvetően nem úgy értékeli munkadíjban a társadalom, mint őket, ezért elvárt hogy az anyagi hátteret ők teremtsék meg, a környezet/háztartás műszaki karbantartása megfelelő legyen (garantált a fizikai széthajtottság)
- az érzelmi biztonságot, az erős kart, a lelki támaszt nyújtani egy állandóan tökéletesre retusált világban átlagos fickójaként kinézve (nem deltahát és standard pénztárca állapotok), hát no, eléggé embert próbáló lehet, sőt mi több, szerintem garantáltan rombolóan hat... nem mindenkinek gyerebe az állandó kihívás/nyomás amit ez a kulturális környezet átnyom (garantál a pszichés széthajtottság),
- a folyamatos értékválság kellős közepén megtalálni a magunk lelki rendjét, a hiteles pontot reprezentálni a külvilágnak a családunknak és önmagunknak is - hát na, le a kalappal annak a hapsinak akinek mindez folyamatosban működik....

De mégis, folyamatosan ezzel basztatjuk egymást : csajainkat, a pasijainkat, és most már a kölykeinket is ebben a szellemben neveljük, már az óvódában és az iskolában is elvárások vannak a tökéletességre, aztán pedig csodálkozunk hogy mi a francért olyan boldogtalan mindenki.... Tökéletes Pistike ül az óvodában az asztal mellet és szépen játszik, miközben Pistike rohadtul nem tökéletes és leginkább a homokozóban játszana hurrikánost, hogy "hiperaktív"-nak detektáltként levezesse irdatlan mennyiségű energiáit, de ehelyett marad neki az, hogy a kibaszottul unalmas játékot az ovitársa képébe hajigálja, hogy végre történjen már valami és kizavarják legalább a mászókához... Egy gyerek miért nem lehet csak szimplán gyerek? Legalább néha. Egy kicsit.

Tehát az én olvasatomban a mi nyomorult kis ócska kultúrkörünk folyamatos elvárásokat támasz a tökéletesség irányába. A tökéletesség fogalma pedig nem hiteles. Az tökéletesség fogalmát a reklámok nyomják az arcunkba: a tökéletesen fehér póló, a tökéletes alakú feleség 3 gyerekkel, a tökéletes pasi menő órával, autóval, telefonnal, olyan kisugárzással amitől egészséges libidóval azonnal bokorba rángatnád stb...

Ma már a "tökéletes" nem egy értékrend (mondjuk Isten), vagy értékrendszer (nincsenek ideák), hanem lerángattuk és tárgyiasítottunk dolgokat amik tökéletessé tesznek minket: a megvásárolható státusszimbólumok. Hiánykultúránk van én úgy mondanám, a hiányérzet állandóan táplálékot kér. Az érzések hiányát pedig hiába tömjük ki tárgyakkal, mikor oda érzések kellenének. A tárgyak nem helyettesítenek érzéseket, és az érzések se helyettesítenek tárgyakat. Ha éhesek vagyunk ennünk kell, de ha simogatásra vágyunk, azon egy Rolex nem segít, csak egy másik kéz érintése... az érzéseinket tárgyiasítottuk, próbáljuk aprópénzen beváltani a hiányt, de van amit nem lehet megvásárolni: csak megérezni, meglátni, megszeretni, elfogadni, megismerni, megérteni, jobbá tenni, és csak utána kiérdemelni. A barátság ilyen: megvásárolhatatlan, de kiérdemelhető.

A kiegyensúlyozott párkapcsolat szerintem már sokkal találóbb, és élhető közeg. Akárki akármit is mond, vannak hozott, kapott képességeink és lehetőségeink: a genetikánk, a bőrünk színe, tehetségeink és képességeink, a családi háttér, a financiális és emocionális környezet, amivel az egyéniségünk alapjait lerakták, leraktuk magunknak. Ahogy felnövekszünk, óhatatlanul is tapad ránk útközben egy-két szemét, béklyó és kolonc. Óhatatlanul adunk és kapunk sebeket melyekből így-úgy tanulunk. Hol jót, hol rosszat, de nem vagyunk tökéletesek. Ha szerencsés a természetünk, magunktól találunk rá az útra, ahol igényünk támad saját magunk jobbá tételére és elkezdünk dolgozni önmagunkon. Ha sok eszetlenséget csinálunk előbb-utóbb az Élet nevű társasjáték billent orcán, és ha más kárán nem is, hát a sajátunkon tanulunk. Lehet az a pofánverős, helyes pályára állító lelki sokk egy nagy baleset, egy fontos családtag elvesztése, egy csődbefutott vállalkozás, egy ostobán elvesztet család, bármi, ami fáj, mert a változás fáj, fáj minden minden csiszolódás. De minden csiszolódás gyógyulás.

Egyáltalán, tudod mi az amitől TE BOLDOG VAGY? Nem az, amit mások mondanak, hogy hogyan néz ki a boldogság....!!!! Nem a lapos tévé, nem a ájfonhat, mert az csak ideig-óráig öröm. Mi az amit örömmel csinálsz tartósan, sokáig, ami érdekes? Mi az amitől jól érzed magad, huzamosabb ideig lefoglal és örömmel csinálod? Attól, hogy mások megmondják hogyan leszel az, az neked működik? Tényleg?
Vagy mi magunk, belül tudjuk, érezzük hogy mitől kerek a világ? Tettél bele energiát, hogy megtaláld ezt a dolgot? Nekem attól, hogy fényszínházasat játszom és fotózok. Azt hiszem a fényképezőgép nekem adott egy plusz látásmódot: szépnek akartam vele mindig is megmutatni a világot. (Persze a lézerrel is, de ott egyszerre több embernek lehet. ) Ösztönösen, nagyon sokszor nyúltam ahhoz az eszközhöz, amikor egy kedvetlen emberről kellett megnyerő portrét készítenem, hogy beszéltettem őket. Arról, hogy mi az amit szeretnek csinálni, mert olyankor jött vissza az öröm, és a boldogság halvány szikrája emberekbe (amitől azonnal szimpatikusabbá váltak): az otp egyik fiókvezetője rajzolni szeretett, a nyúzott háromgyerekes anyuka olyan szépen beszélt Istenről, hogy minimum református lelkésznőnek kellett volna lennie, az autószerelő a zenéről mesélt, a katonai kiképzőtiszt az írásról, a boltvezető a kertészetről, a növényekről, nagy örömforrás a gyermek is, főként a kicsik, aztán közgazdász számítógépes animációkról áradozott, és még sorolhatnám a furcsa kombinációkat. Azt hiszem ők nem voltak a helyükön, nem a saját útjukat járták, hanem az elvárt/megrajzolt boldogságét. Anyagilag mindannyian rendben lévőnek tűntek, sőt mondhatjuk voltak boldogságra okot adó státusszimbólumaik is, de lelkileg mégse voltak rendben.
Volt sajnos olyan is, amikor az előttem ülő modell nem tudott miről beszélni, hogy ő mit szeret/szeretne csinálni. (Őket volt mindig a legnehezebb megnyerővé tenni, mert alapvetően egy boldogtalan/céltalan kisugárzású ember nem vonzó. )

Örök boldogság, ugyan....!
Az Élet nem egy egyenes vonal, sose volt az. Az egy girbegurba firka, mi rajzolgatjuk magunknak, és az a jobbik, amikor általában felfelé megy a hullámvonal, nem csigásan kanyarog csak körbe-körbe, végül nagy fekete gombócként ülve a papiron.

Mindig vannak jobb és rosszabb periódusok, az öregek úgy mondták: csak a változás az állandó. Persze marhára nem mindegy, hogy mekkorák a hullámvölgyek, meg azok amplitúdója... mert meg kell velük küzdeni.
Mert nem vagyunk tökéletesek, és így van ez rendjén, akárki akármit mond, hibázunk, ügyesedünk, fel-le megy a papíron a ceruza. Saját magunkkal szembenézni, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem valami finom kenyér. De végül aztán mégis jó, megédesedik az a kenyér mert megtaláljuk általa a csapásirányt, ami csak magunknak jó, ami boldoggá tesz. Jó, ha el tudjuk fogadni a saját magunk alapjait, megszeretni és megismerni az alapot amire építkezhetünk, mi az amivel érdemes foglalkozzunk, mi az ami élvezetesebbé és élhetőbbé teszi a saját életünket, hogy mi az amit csiszolhatunk.

Ha akad egy társ, óriási segítségünk van, nagy ajándék az, egymást együtt emelni, a hullámokon ringatózni vagy küzdeni együtt a következő levegőért. Számít az is, mérhetetlenül, hogy a szopásokból kölcsönösen tanultok-e, emelitek-e szépen egymást, vagy folyamatosan csak lefelé tapossátok-e egymást, versenyként élve meg a közös utat... A változásokban együtt csiszolódtok, egymáshoz, vagy egymástól egyre különbözőbbé...

Óriási hibát követnek el azok, akik mástól, más külső tényezőktől várják el a saját életük boldoggá tételét. Borzalmas ilyet hallani: boldogabb lennék, ha X Y nem csinálná már ezt a munkát, mert hiába szereti, de a munkarendünk miatt sokszor kerüljük el egymást, keveset tudunk találkozni. Basszus, miért nem azon dolgozol, hogy együtt jól működjetek, és miért tőle várod el a megoldást, hogy feladjon valamit? A kölcsönösen nyerő -nyerő pozíciókból óriási energiák szabadulnak fel, de még egy kompromisszumos megoldás is jobb, mint az azonnali feladás, vagy brutális változtatás: később annak nagy ára van, amit te fizetsz meg, máskor, más formában és kamatosan.

A saját lelkedet más nem tudja rendbe rakni. Privát ügyed ez. Nem várhatod el a kedvesedtől, hogy ne azzal foglalkozzon amit szeret, mert letöröd a szárnyait, boldogtalanná teszed. Lehet, hogy most feladja örömmel érted, de hosszú távon nem lesz boldog melletted, mert nem fog tudni miből töltődni, örömet és plusz energiát meríteni, és elveszed a privát terét. Ami később persze aztán neked is teher lesz, mert akkor azt neked kell kitöltened, ahelyett, hogy magadat csiszolnád.

Mindig lesznek próbatételek és nagyon nem mindegy, hogy egyesével ugorjátok-e meg kapcsolatban, vagy együtt. Egyszer a fogadott Hugim megkérdezte, hogy honnan fogom tudni, hogy akit most szeretek, az valóban ő-e az igazi, egész életemre? Lesz-e annak valami jele? Akkoriban még csak annyit tudtam mondani rá, hogy talán megérzi ezt az ember, és magunk tesszük őt azzá. Azóta már azt gondolom (lassan 10 év telt el azóta), hogy a saját elhatározásunk és elfogadási képességünk tesz valakit a Nagy Igazivá. Képesnek lenni elfogadni a ő alapjait, és lehetőségeit képességeit, a rózsaszín felhő után is, tartani egymást hibákkal együtt is.
Hogy bízunk abban, hogy az az érzés annyira mély és magabiztos, amit őfelé érzünk, hogy a folyamatos csiszolódást ez az érzés bírni fogja. És akkor még erre szerintem kell egy kis hit is, hogy hiszel abban, a másik is hasonlóan érez.... Mert tudni, meg érezni két különböző és csodaszép amikor mindkettő harmonizál, még akkor is ha vannak disszonáns felhangok a csiszolódás közben.

Hol az egyik szeret jobban, hol a másik, hullámok itt is vannak, a kiegyensúlyozás nagyon találó szó: folyamatosan egyensúlyozunk a kapcsolatban, hogy mindenkinek jó legyen. Folyamatos kommunikáció, folyamatos egyeztetés, folyamatos közös koncentrálás egy picike közös középpontra.
Kurva nagy meló.
De azt hiszem megéri.