Az élet sebessége
Írta Yamina a Gurulások, miegymás blogban. Megtekintés: 642
Szóval régóta filózom már az ideális életritmus eltalálásán, de valahogy azt érzem, hogy a városi lét átlagsebessége az állandó gyorshajtás és a közveszélyes ámokfutás között zajlik.
A suliban azzal kezdődik, hogy időre kell megtanulni dolgokat, ezzel még nincs gond, ott van időd, még úgy kalkulálják, hogy kb képes is legyen rá a népesség nagy része. Gyalog úgy eltalálod egész jól a ritmust. Aztán jön a főiskola, no az már necces, amikor fél év alatt mondjuk 16 tantárgyból tantárgyanként úgy 300 és 900 oldal közötti anyagokat kell bevágni. Futva is szorosan teljesítesz, a hátszél a minimum. Ellenszélben lehetetlen.A kávé a minimum, a vörös bikával és noném társaival előszeretettel köt közeli barátságot az ember, amennyiben tényleg csak saját kútfőből próbál a vizsgán megfelelni... vagy ugye maradnak a segédeszközök vagy puska vagy koffeininjekció, tabletták, egyebek.. kinek melyik esik jobban, hogyan turbózza az agyát. Persze az eredmény kétes, a ZH memória legendás, kb addig tart míg a vizsgáztató beírja a számjegyet a papírra, aztán huss a többezer oldal az agyadból... a szigorlatra meg kezdődik az egész macera elölről... aztán valahogy leállamvizsgázol és megünnepelendő a többévi tortúrát úgy bebasztok mint a sakál, a maradék memót is törölve azokkal az idegsejtekkel együtt ami egy berúgással jár... A papír viszont megmarad!Legalább az.
Aztán jön a melóhely. Első kanyarban mondjuk mindent azonnalra. Sürgősen gépesíted magad mert már futva már nem tudod teljesíteni a tempót. Saját vállalkozást kezdesz, és időgépre ülsz mert másként nem megy. A kedves ügyfél tegnapelőttre szeretné, de nem tudja mit, azt viszont azonnal, mert késésben van mindennel...
Idén a megyeri nyaralás lekapcsolta nálam a mókuskereket. Annyira jó volt, mintha 100 évet visszamentünk volna az időben. Bolt csak a másik faluban volt, az is csak 6-tól 11-ig, a lovak legeltek, a csirkék csipegettek, a nyári alma érett a fán, a nyúl meg nem hagyta magát megenni 2 órányi cserkészés árán sem. Volt rá idő. Nem csörgött a telefon és mobilnet, de volt IDŐ! Volt idő beszélgetni, volt idő sétálni, volt idő lefotózni azt amit olyan régóta szerettem volna, megnézni egy vízimalmot ahol az öreg molnár elmesélte hogyan működött... volt idő ÉLNI. Örömmel, egy hétig. Van akinek ennyi sem adatik...
Egy hétig, aztán irány vissza a pályára...
Felgyorsult az élet, vagy én lassultam, nem tudom. De az biztos, hogy nem ez a természetes, ez a túlfeszített teljesítménykényszeres izé. De azért jó, hogy vannak még a térben helyek, ahol még normális tempóban mennek a dolgok. A növényeknek van idejük felnőni, a csirkének vágósúlyba kerülni, és nem kell tápoztatni semmit.
Nem kell gyorsabban élni és hamarabb meghalni.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...
