Aki nem tudott kérni Istentől.... 1920-2012 (I. rész)

Az első világháború után született, az anyja lepasszolta a mostohanagyanyjának, hogy az felnevelje. A mostohanagyi nem volt egyszerű eset... aztán bejöttek a németek, majd az oroszok, végül újjáépítette az országot, majd épített egy tanyát, ahonnan inkább elhagyta az erőszakos és verekedős férjét a kétéves gyerekkel, anyámmal. Újrakezdte, ki tudja hanyadszor, nevetve azt mondta, sosem számoltam... Épített Pomázon egy házat a (nővérkedés mellett még állatokat tartott), majd azt otthagyta anyámnak és apámnak, és Nemesbükre költözött. Aztán megszülettem én, és visszaköltözött, mert látta nem mennek jól a dolgok, az egyéves unokája még kúszni se tudott, csak feküdt... Apám aztán meg olajra lépett, talán nem véletlen... Valamit biztos jelent, hogy az anyám utáni asszonnyal már lassan negyven éve jól elvan...
De Nemesbükön legalább boldog volt a Mama. Távol a Balatontól, de jó időben arra rálátva, egy dombok közti kis faluban, jóságos, egyszerű népek között. Amíg kicsi voltam, néhányszor visszamentünk, emlékszem egyszer két hétig voltunk, és vasárnap reggelenként hideg volt a templomban a kő, meglátszott a lehelet. A kendős nénék nagyon kedvesek voltak, isteni sütiket sütöttek, és az egyikük peckes kakasával még össze is verekedtem a tyúkudvarban. Baromi nagy sarkantyúi voltak annak a kakasnak, és nagyon tudott vele rúgni... Nevetve szétválasztottak minket, a seprővel pedig elkergették a kakast...
Nekem egy álmos kis októberi falucskának maradt meg gyerekként Nemesbük, ahol kedves öreg arcok vesznek körül és mindenkiből süt a jóság meg a kedvesség... Az első egyedüli nagyobb motoros gurulásom bizony oda vitt...
Aztán ahogy nőttem-cseperedtem, mindig ő volt az aki megvédett a házi pokolban. Anyám karmai közül nem egyszer szedett ki, "miért őt ütöd, hát nem tett neked rosszat"... A klasszikus hétvégi pokolt csak az törhette meg, ha anyám bepasizott és eltűzött otthonról (túlórázott, az volt a duma), vagy a fickó jelen volt. Két évnél tovább senki se bírta a hétvégi poklokat, pedig azok szoftosak voltak, csak üvöltözés volt, némi hisztivel. A szekrénysort baltával sose verte szét más előtt, úgy hogy nem menekültem ki az őrjöngdéből. Végig kellett nézni, nagyjából 20-30 centis távolságból, azon egyszerű okból, hogy tanuljak, hogy fogok járni, ha nem úgy viselkedem ahogy kell... Ne beszéljek, ne sírjak, ne kérjek semmit, mert végtelenül idegesítő vagyok, és lélegezni is csak óvatosan, zaj nélkül... De hogy valójában hogy kell helyes viselkedni, sose mondta el, csak az volt megtorolva, ami épp nem volt jó. Ha mertem kérdezni, durr egy pofon. Édesanya - a szótól erős iróniát érzek.

Nagyim aztán nem költözött vissza Nemesbükre. Pedig jó lett volna vele eltűnni, egyszer rajzoltam neki egy házat úgy 8-9 éves korom körül, hogy ha felnövök oda fogunk költözni, és anyámat nem visszük oda. Szép nagy házikó volt, kétszintes, nagy kerttel, kanyargó kavicsos utacskával a bejárat elé. Anyám mindig puszta kézzel, tenyérrel ütött, és csak annyira hogy sose hagyjon nyomot. Egy ideig fájt, aztán már csak tűrtem, néha elsírtam magam, aztán arról is leszoktam, mert mi a faszért bőgök, kapok még mindjárt, csak hogy legyen miért... aztán rászoktam arra, hogy télen-nyáron a cseresznyefára másztam fel, mert oda anyám csak egyszer próbált felmászni utánam őrjöngve üvöltve, de a szomszéd átkiabált a szomszéd kertből, hogy most akkor minden rendben van-e? Akkor anyám hirtelen magához tért, és mosolyogva átkiabált, hogy áh semmi, csak játszunk... A szomszéd hitetlenkedő arcát máig nem felejtem el, úgy tűnt nem igazán nézte játéknak a dolgot. Lajos bácsi drága cukorbeteg volt, de nem hülye. Egyszer beszélték Nagyimmal, hogy majd beszél anyám fejével, aztán nem tudom mi lett.... bár ha az változás, hogy az udvaron tovább nem volt kergetőzés... Semmi és senki se tudta anyámat megváltoztatni valójában. Ha kívülállók rászóltak, maximum úgy folytatta tovább, hogy azt ne lássák, és közben ordítva csapkodott, hogy ráuszítottunk mi rohadt szemetek mindenféle idegent...
Pokollá tette a gyerekkorom, és pokollá tette a saját anyja öregkorát is. Állandóan fúrt-faragott, és titokban kellett tartani, hogy mi a Nagyival jóban vagyunk, különben mindketten megkaptuk a magunkét. Remélem az égiek szemmel tartják, és még ebben az életében megfizetnek neki mindezért. Nekem belőle csak 25 évnyi földi pokol jutott a 35-ből, de Nagyim régebbről tűri, anyám 52-ben született, és elmondása szerint 20 éves kora körül már vihették volna néhányszor a gumiszobába, "de a saját lányával ilyet nem tesz az ember". Vajon hol a határ a saját magunk és mások feláldozása között?
Családon belüli erőszak helyett most a párkapcsolaton belüli erőszakról szóló törvényt fognak hozni. Vajon mennyi halott lesz még, mire erről nyíltan bírnak majd beszélni... az áldozatok nagy része sose mer segítséget kérni, mert fél a megtorlástól. Akinek meg van ereje kiszabadult az erőszakbörtönből, az tudatosan kerüli az egykori börtönőrét, hogy nehogy ő fizessen meg egyszer mindenért. Aki pedig a börtönben maradt, az sínylődik tovább...

Nagyim haragban volt Istennel. Aki annyi szennyet engedett a világra és hagyott annyi embert szenvedni... A papot elzavarta amikor jött az egyházadót beszedni: "nem kéne olyan díszes templomot építeni, és akkor jutna az alamizsnából a rászorulóknak is". Aztán még utánakiáltott az utcán a távolodó papnak, hogy " a koldusok is szebben kérnek, mert azok nem verik a kaput, hogy adjál pénzt, és utána meg is köszönik amit kaptak, még ha csak jó szó is az".
De valahol azért mégis hitt Istenben.
Még fiatal volt, a háború vége felé tavasszal hantolták ki a kiskatonákat, és barátnős brahiból elmentek halottat nézni a kórház mellett, ahol nővérként dolgoztak. A felnyitott koporsóban a fagy miatt gyakorlatilag érintetlenül,nyitott szemmel egy helyes kiskatona feküdt.Mama jetekig látta az arcát félhomályos helyeken, sötét sarkokban. Nem tudott szabadulni tőle, végül az, aki nem hitt sosem a szellemekben, elment egy látóhoz (a szociban ilyen szigorúan nem volt sehol persze), aki azt javasolta neki, hogy menjen el a templomba és kérjen egy halotti misét a fiúnak. Esetleg még mondjon érte el jó szívvel egy imát, mert a halottat valószínűleg az zavarja, hogy nem kíséri odaát egy kis jó szándék sem, lehet nem tudják a saját rokonai sem, hogy mi van vele. Végül mire eljött a mise ideje, Nagyim összebarátkozott a halottjával, és mondott érte egy imát. A fiú eltűnt, a világ rendje helyreált. Nagyim pedig azóta is mondogatja, hogy valaminek kell lennie, ok nélkül nincs az ilyen.
Magának sosem tudott kérni Istentől, mindig csak másnak.
Első osztályos koromtól kezdve szakközépiskola végéig minden nap velem jött az iskolába, és hazakísért az én drága Nagymamám. Anyám eleinte csak morgott, neki könnyebbség volt az elején, aztán már ordított harmadikos korom körül (akkor már Pomázról Pestre jártam a rádió gyerekkórusába - 9 évesen át egy fél megyén, reggel fél6-kor fel, hatkor indulás, és este 8-nál korábban csak pénteken értem haza, mert vagy kóruspróba volt, vagy zeneóra), végül hisztérikus rohamokat kapott ha szóba került a téma, és kaptam pár pofont azért is, hogy " miért nem hajtom el én magam a vén kurvát, hogy ne lógjon állandóan a nyakamban". Merthogy biztos milyen ciki nekem az iskolában. Nem volt az sose. Irigyeltek érte a többiek, hogy nekem van kivel jönni-menni, és ők egyedül vannak suli után, vagy a napköziben rohadtak. Rendszerint a Nagyijaik távol laktak vagy csak hétvégén látogatott el hozzájuk, a szociban mindent állambá tömegesen a kezébe vett (a családi életet is), az eredmény meg most ugyebár kézzel fogható...

Szerettem amikor a Nagyim velem volt, bármikor is, de ezeket a hazamenéseket különösen szerettem. Ősszel szedtük a diót, megdobáltuk egymást gesztenyével, télen csúszkáltunk a hóban, tavasszal pedig ibolyát szedtünk az árokparton, vagy illatos orgonát a bokrosabb részeken... Csalánt és lapulevelet gyűjtöttünk, mikor mi kellett neki a vacak vesediétája mellé. Nem ehetett fehérjéket (hús, tejtermékek), de mindig gondosan ügyelt arra, hogy én viszont megegyem - " fejlődő szervezet vagy Kisvirágom, neked meg kell enni, akkor is, ha én nem eszem" - hiába akartam vele enni, az ő kajáját. Azt hagyta csak, hogy a rettenetes csalánteáját igyam vele.
Aztán egyszer csak kijött a reumája mindkét lábán, elég erősen. Két bottal kísért iskolába, kínszenvedve, Pestre, Pomázról.
Mondtam neki, hogy meg kéne Mama gyógyuljál, mert ez neked most így nagyon nem jó. Mondta sajnos nem tudja milyen gyógynövény kell hozzá, mert nem tud elmenni füveskönyvért a könyvtárba. A második könyvtárban találtam 4 könyvet, kivettem mindet a könyvtárosnő őszinte csodálkozására (nahát, 9-10 éves kislány rajong a gyógynövényekért). Kivettem még egy növényhatározót is, és amikor anyám elküldött cigarettáért hétvégén a gusztustalan "Bisztró" nevű füstös távolabbi késdobálóba (mert csak az volt nyitva), akkor útba ejtettem a falu szélén a rétet is, és nadrágzsebben becsempésztem Nagyimnak az illetékes növényeket. Ő pedig teát vagy borogatást csinált belőle, esténként pedig az általam " ez Mama a te titkos varázsszered" -nek hívott vietnámi balzsammal kenegettem és simogattam a fájós térdeit, hogy meggyógyuljon...