A pálya kapuja....

Talán elöljáróban annyit nem szaporítva a szót, hogy a jogosítványom letételét követően egy párszor megpróbálkoztam a közúti motorozással , és vele párhuzamosan belekezdtem az Aprilia Iskolába. Két stílus egyszerre jelent meg az életemben, végül a pálya kapuja nyert, félve a közúton leselkedő veszélyektől (oké én az a gyáva típus vagyok, nem tehetek róla).
Először meghallva azt a szót, hogy Hungaroring, valami kellemes bizsergés és izgalom fogott el, jesszum hát itt mennek az F1 pilóták, és én is ezen a pályán fogok menni. <O
Olyan volt, mintha egy szentély kapuján léptem volna be. A sorompó felnyílt én bizonytalanul bedöcögtem kedvenc négykerekű járgányommal, fel a hídon, el egészen az alsó boxsoron az Aprilia Iskola boxához. Erre az érzésre még mindig emlékszem. Elém tárult maga a pálya, a boxok, a boxutca, a motorok, a benzinszag, erre szokták azt mondani, hogy „szerelem első látásra”.
Jött a beöltözés, a 8-as számú motort kaptam meg, amit abban az évben lelkesen bitoroltam, és irány a parkoló, az iskola első napját képező bójás gyakorlás. A motort persze a szerelő vitte le nekem (Gyuri R.I.P.), mert annyira meg voltam illetődve, hogy egy métert sem tudtam volna vele értelmesen megtenni.
A parkolóban aztán viszonylag hamar belejöttem, már 3-ast is tudtam váltani. A nap végén totál remegve szálltam le a paripáról és végig vigyorogva robogtam hazáig elújságolva, hogy TÚLÉLTEM.

Másnap már rutinosan hajtottam át a felnyíló sorompón, hogy tovább folytassam az ismerkedést a pálya világával. Eljött a nagy pillanat, irány a boxutca, a piros lámpa kihunyt, szabad utat kaptunk. Az első körökben azt sem tudtam merre járok ív-ív hátán, fel a hegyre, le a hegyről, segítség kanyarodni kell, fékezni, váltani, gyorsítani, oké már látom a végét, itt van ismét a célegyenes. És kezdődött elölről a menet. Mint egy beteg csiga botorkáltam (nem mintha valaha felgyorsultam volna…), persze a tempót nem tudtam tartani a pasikkal. Néha hallották még a motorhangot messze lemaradva, ebből tudták, hogy még a pályán vagyok és nem a bozótban. Az oktatók felajánlották, hogy jönnek velem, de én nem akartam őket ilyen szenvedésre kárhoztatni. Ami a legtöbbet segített nekem az oktatók szavai mellett a Motorozás mesterfokon című könyv volt. A nap végén hazamenve, a tapasztaltakat összefoglalva ismét átbújtam a sorokat és így kezdtem megérteni, mit is írtak le valójában, mi az, hogy stabilizáló gáz, kövesd az ívet a kanyarban, a motor arra megy, amerre nézel és egyéb nyalánkságok, amik addig sok-sok papírra vetett ám számomra megvalósíthatatlan gondolatnak tűntek.

Az iskola 4. napjának végére már egész kis sikerélményre tettem szert, akár már 120-szal is száguldoztam a célegyenesben, és volt már egy jópár olyan kör, hogy nem a bukótérből vándoroltam vissza a helyes ívekre.

Ez 2004-ben volt, ki lehet számolni, azóta öt teljes szezon telt el. Ebből az utolsó kicsit pihenősre sikerült, de az azt megelőző négyben tavasztól-őszig a pálya varázsának éltem.
Úgy gondolom a folytatásban talán egy kicsit részletesebben írok a kályhától indulva a felszerelésről, mit is kellene magunkra ölteni, mielőtt lóra pattanunk, és a pályán körbe nyargalunk, mikre kell odafigyelni.