Éveleji perecelős

Szóval idén a vezetéstechnikai tréning 500 km robogózással kezdődött (200 ccm Piaggio), hegyi szigor kanyargósban.
A hegyi szerpentinezés utassal az első 50 km-en még elég szépen ment, az utas pillesúlyú, jó képességű kiscsaj volt, szépen krupliszsák style-ben nyomta, dőlt amikor dőlni kellet, teljesen frankó minden, napsütéses hálidéj. Mivel az utas esetén szeretem tudni, hogy épp mit csinál mögöttem, ezért arra szoktam kérni őket, hogy kapaszkodjanak a derekamon lévő szűkítő hevederben. Jópofa, néhányakon nagyon lejön, hogy motor kéne alájuk, mert amikor elkezdik finoman tekerni a derekamat kanyarodás közben, akkor tudom, hogy előbb-utóbb ennek is lesz jogsija (és idáig ez be is jött).
Szóval már kezdtem élvezni a kanyargást, meg úgy "érezni", amikor is egyszer csak eltűnt alólam a motor. Épp egy visszafordító közepén tekeredtünk felfelé, és ahogy mesélték, hátulról nézve fennakadt a vas a saját lábtartóján. Szerintem meg lehet túl lassan kanyarodtunk, de abból, hogy villámgyorsan kiugrott a vas alólam, csak lehet abban a leakadásban valami. Nem nagy tempóval haladtunk (visszafordítóban nehéz csapatni ugye) így megúsztuk olcsón. Elsőnek az utast lecsekkoltam, aztán kivonszoltam a vasacskát a kanyar közepéről, nehogy másnak is ott támadjon kedve rajtunk keresztül henteregni. Forgalom hálég nem volt, negyedóránként jött szembe valaki. Az utas karcolás lilulás nélkül megúszta, én meg belilultam könyékre és csípőre, hiába no, azért az extra párnázottság néha jól jön.

Szóval óvatosan, én már odatettem magam a nagy téli kihagyás után, ti megy legyetek okosabbak ügyesebbek.