Álomjárók

Ez a téma már vagy fél éve buzergálja a klaviatúrám oldalát... Szóval van a környezetemben egy csomó értelmes, okos, kedves fickó, akik magányos farkasként élik életüket... bár alapvetően nem így tervezték. Nem értettem mi a jóisten történik velük... hát most összeállt.
Láthatóan ők szomjazzák az érzelmi töltöttségi kapcsolatokat, és amíg nincs felelősségük, addig nagyon szépen működik náluk az érzelmi intelligencia: észreveszik az apró érzelmi rezdüléseket is akár többszáz km-es távolságból is, a klaviatúrán/telefonon keresztül, élőben is, egy szomorkásabb pillantást is elkapnak és azt is tudják hogy lehet rendbe rakni a dolgokat. Tisztán érzékelik egy árnyalatnyi írási kihagyásból, egy félmondatból, egy megrezdülő hangsúlyból, mikor valamibe beletaláltak, és mindaddig amíg a másik nem jelzi kötődés jeleit, szépen működnek egy bizonyos érzelmi távolságban. Mesteri rutinnal térképezik fel a másikat, finom érzelmi fonalat gombolyítva áldozataik köré... a nők pedig élvezik ennek az érzelmi gombolyagnak a puhaságát.
Aztán amikor lelkileg közel kerülnek a másikhoz, és láthatóan a kötődés jelei kezdenek felbukkanni, akkor hirtelen megtorpannak ezek a fiúk. Felhúzzák a saját privát kis védelmi falukat ilyen-olyan indokkal, leginkább hülyeségekkel: úgysefogműködni, nagyatávolság, jónekemígyazéletem, elcsúszottakomminikációnk, inkábbneírjmostrossznapomvan... Egyszerűen nem hisznek a dologban. A kedves kötődési jeleket meg egy kis idővel sértésként és számonkérésként kezdik értelmezni (mert hogy még nem tartanak ott a kapcsolatban szerintük), és ami még a múlt héten tetszett, hogy a másik megkérdezte milyen napja volt, az ma már számonkérés, hogy őt elszámoltatják minden percével, a mireföl! (A privát véleményem szerint ez segggyökérség). A kötődésre már ráhangolódott másik fél pedig értetlenül áll a jelenség előtt, és néz ki bután a fejéből, hogy most mi van? Épp két barátnőm áll értetlenül a jelenség előtt (más-más fázisban legalább), kaparják össze a porból lelkük megmaradt darabjait, mert nem értik mi van, és saját magukat okolják, hogy talán ők rontottak el valamit... és próbálják értelmesen megtalálni a holbasztamelpontot, hogy legyen mód helyre tenni. Nehéz most hozzájuk eljuttatni, hogy az elutasítás nem nekik szól, hanem a másik lelki fogyatéka... Hogy lehet a fickó sose tanult meg kapcsolódni valójában, vagy még sem komfortos nekik az érzelmi közelség. De lehet talált valami jobb felhozatalt, vagy a fene tudja miért gondolták meg magukat. Még az is előfordulhat, hogy csak nincs annyi vér a pucájukba hogy megmondják mégse kérlek, köszönöm, és könnyebb a másikra burkoltan rátolni a felelősséget.... hányás az ilyen, nem férfi.
Nehéz az, ha a jól működőnek induló kapcsolatot ollóval elvágják, és a másikat értelmes, becsületes lezárás nélkül átlököd a langymeleg virágzó mezőről a szibériai hóviharba. Az érzelmi jégről felállni nehéz, és ők nem úriemberek, pedig lehetnének azok...
Jó néhány ilyen ismerősöm van, akin most felismertem és beazonosítottam ezeket a jeleket, hogy valószínűleg ők is ilyenek. Hogy miért csak a kóstolgatásig jutnak el, és sose tovább. És ezeknek a pasiknak közben lesír minden tettükről, hogy valójában mégiscsak vágyják a valódi Társat: több társkeresőn vannak regisztrálva, állandóan morfondíroznak valami csajon, és minden alkalommal elképesztő lelkesedéssel futnak neki a következő randinak, aztán végül kiderül szimultán futtatnak kapcsolatokat hasonló mélységekben, és közben valahol elvesztik a fonalat nagy kínálatban. Rendszerint ott, amikor felbukkan egy könnyebb préda, az óvatosabbik lány lapátra kerül, mert a fajfenntartó ösztönt még nem sikerült a tisztelt úriembernek elválasztania az érzelmi életétől. Aztán persze a könnyebb préda rendszerint leckét ad nekik mert az ösztön szintjén erősebben működő lányoknak az a fajta érzelmi finomságok nemgyerebe, amivel ez a fickó típus rendelkezik. Gyengeségként élik meg azt a fajta finom gyengédséget, amire képesek, mert ők az alfát keresik, és simán leírják ezeket a fickókat a levesbe amikor az érzelmi finomság legkisebb szikrájával szembe találkoznak. Az ösztön győzött az érzelem/tudat felett, a kígyó a farkába harap és a kör bezárul: mindenki tovább léptetődik. Aztán persze megy az önigazolás, hogy magányos típus vagyok, meg jóeznekemígy, és a mindennőhülye. Peeeersze, mindenki hülye, csak én vagyok repülő...

Minden esetre ez a pasitípus egy dologra jó: megtanulni elengedni valakit méltósággal. Hogy amikor azt kéri hogy ne keresd, akkor nem keresed. Akkor se, amikor a porban nyüszítesz miatta, és a barátnőd tömi beléd az endorfint csoki formába öntve, hogy maradjon hited, mert létezik az amit keresel, még akkor is, ha most ott volt előtted de mégis elmúlik.
Menjen csak ő is, tanuljon tovább. Úton vagyunk mindannyian, mindig.
Az a jobbik eset, amikor van kibe kapaszkodni közben, szerencsések azok, akik tudják hogy kell megfogni és tartani a másik kezét.
Ha úgy hozza a sors, majd ismét utadba kerül.
Reméljük addigra bölcsebb lesz.