Álom

Előrebocsátom, ez nem nyavalygás, ez csak híradás. Semmi több.

Az álmok világa nagyon furcsa. Összekombinálja a valóságban is megtörtént dolgokat a vágyakkal, olyan szabad, logikát mellőző kombinációban, hogy ha elmeséli az ember, hülyének nézik. Szerintem ezek után, amit itt tőlem olvastál, rohadtul mindegy, mert már úgyis biztos hülyének nézel, úgyhogy akár le is írhatom. Elöljáróban, voltam a pincében aznap, lepakoltam a kiszedett répát, céklát, petrezselymet. Pár hétvégével azelőtt építkeztünk, és régi házrészleteket is láttam. Előző nap kukáztunk a garázsban faterral, el kellett pakolni a rumlit, hogy télre beférjen egymás mögé a két kocsi. Előkerült pár cucc, alapanyagok, amiket még régen a kezdő motorépítésnél használtam, Pannonia cuccok, pedig egyikünknek se volt köze a típushoz, fater ősi Riga dugói, Verhovina duda, olyan alapanyagok, amiket Győrben kincsként kezeltem volna, mert motorépítéshez nagyon jól használható alapanyagok lettek volna. De hát ugye már nem fogok motort építeni. Merthogy fő a családi béke (látszata). Legalábbis ébren nem tanácsos építenem.

Azt álmodtam, hogy valamit pakolni kellett, és lementünk a pincébe faterral. Ott ő kinyitott egy afféle titkos ajtót, és fejlámpával körbenéztünk, azonosítottuk, hogy a pincében a plafonon látható dolgok a házban fent hol vannak, és akkor az egyik sarokban feltűnt valami. Valahogy fokozatosan erősödő fény lett, mintha nagy teljesítményű lámpák világítanának, tisztességes világosság lett. A sarokban egy piros-króm 175-ös CZ figyelt (a csepptankos). Valami régebbi, a ’60-as évek legelejéről származó kivitel. Volt ott egy másik, szintén piros-króm motor is, aminek a típusára már nem emlékszem (álmomban bezzeg azt is tudtam). Motorblokkok félig a földben, úgy rémlik, Pannoniáé. A harmadik motor, ami a legjobban megragadta a figyelmemet, egy hiányos, de tökéletes állapotú, egyhengeres négyütemű 175-ös Jawa volt. A poén: létezett ilyen, de közel se úgy nézett ki, mint az álmomban. Ott inkább a késő ’50-es évek olasz motorjaira emlékeztetett, az elején. Aztán később egyre hasonlóbbá vált az igazihoz. Lettek kerekei, első villája, valahogy lekerült az asztalról, és saját, tökéletes állapotú kerekein állt. Fater magyarázott róla meg a többi cuccról odalent (érdekes, a fiatalabb, kb. 50 éves állapotát láttam álmomban), és odament, beindította. Mintha nem is állt volna egy párás levegőjű pincében, Isten tudja hány évtizedet. Második rúgásra, az első gyújtásos rúgásra indult. Ha hallottál valaha zsír új, tökéletes 125-ös egyhengeres hangot, az az igazi zsír gyári, halk, de határozott, egyenletes tuftuftuftuftuf, az olyan volt. Ahogy ébren is, teljesen rabul ejtett az a hang. Semmi füst, semmi szag. Csak tufogott. Szívet melengető érzés fogott el. Fater fölült rá, hogy kiviszi. Úr Isten, a lépcsőkön fölfelé! Enduro versenyzőket meghazudtoló ügyességgel lépcsőzött fölfelé. Aztán a pince kijárójában húzhatott egy nagyot neki az utolsó két lépcsőfoknál, és a vas kiállt egy kerékre, és kiment alóla. Függőlegestől is túl ágaskodott, majd eldőlt jobbra. Emlékszem, elsírtam magam. Az első másodpercekben azért, mert fater lapjára rakta ezt a csodaszép vasat. Aztán őt is sajnáltam egy kicsit, de csak felállt, és otthagyott mindent. Az udvarunk nem olyan volt, mint egyébként, ez egy régi ház gazdasági udvara volt. Fölemeltem a vasat, elkezdtem tolni hátrafelé, a gumik ekkor már öregek voltak, tele sárral. Ekkor néztem a vasat, ütött-kopott volt, néhol rozsdás is, törött is, de tudtam, hogy az egy csodaszép gép alapja lehet. Fölébredtem. Rossz érzés volt rajtam. Nem értettem, mi a francnak álmodok már megint motorokkal, amikor nagyon jól tudtam, hogy nem lehet, és sajnáltam azt a csodálatos vasat. Úgy értékeltem, rossz álom volt, mert jó érzésből rosszba fordult át.