1. Ez az oldal cookikat (sütiket) használ. Az oldal további böngészésével elfogadod ezeknek a sütiknek a használatát. Bővebben...
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Vasárnap reggel felé, a legjobb, legkedvesebb, szívbéli barátom (akárha bátyám) rock klubja, iroda-VIP szoba, idegeneknek belépni tilos felirat, végre lelépett mindenki mellől minden kolonc, lezajlott a hazatérésem megünneplésével, szülinapokkal, évfordulókkal, első lemezkiadással kombinált, ezáltal komoly tömegeket megmozgató (és rengeteg munkával járó) este, végre fogyatkoznak a vendégek, kicuccoltak a zenekarok, péntek este óta az első pillanat, hogy egyszerre egy helyen tudunk lenni mi néhányan, és csak mi, akik most ott vagyunk ezen a hétvégén abból a szívünk szerinti, választott családunkból, amibe lassacskán összevonzódtunk nagyjából 6-8-an az azonos értékrendünk miatti egyforma hozzáállásunk, egyforma gondolkodásunk, egyforma emberségünk miatt. Vannak "mozgó tagok", akik csak néha-néha járnak töltekezni hozzánk, élvezni a társaságunkat, a szeretetet, a sok nevetést, az energiát, a pozitív kisugárzást, amit aduk-kapunk, vannak viszonylag állandóak, meg tuti biztosak is, most 6-an vagyunk, amiben viszont a 4 legfontosabb, leglényegesebb tag együtt van: Seagal, Tojás, Hitlerke és én, hosszú-hosszú hónapok után először :sze: Végre átadhatom a szülinapi ajándékot is, egy A2-es plakátra nyomott, üveg alá rakott cirka 30 sornyi szöveget, ami szívemből, őszintén íródott tőlem az ünnepeltnek szeretetről, barátságról, kapcsolatról, örömökről, hűségről, emberségről, szóval valami érzelmes, érzelgős izé, na :D De nem, természetesen nem állnak később magas, nagydarab, széles vállú, hosszú hajú vagy kopasz, agyontetovált, délszláv háborút, idegenlégiót megjárt, szúrt-lőtt-vágott sebhelyeket viselő, motoros és/vagy futballhuligán múlttal rendelkező, félelmetesen bűnöző külsejű pasik sűrűn és egyre sűrűbben pislogva, nagyokat nyelve, torkot köszörülgetve a kép előtt... :D Na, szóval öröm, boldogság, közben azért 1-2 ráérősebb zenekari tag még érkezik az irodában lerakott értékeiért, pár szóval fixálják a következő bulit, vagy csak gyorsan véleményezik a ma estit, telefonszámok cserélődnek, időpontok íródnak naptárakba, szóval apróságok, de azért némi lájtos jövés-menés újrakezdődik, ha valaki fontosabb jön be, annak Seagal meghatott- repeső mosollyal elbüszkélkedik az ajándékával, aztán egyszer odamegyek én is a képhez, hogy még egyszer utoljára a falra kerülése előtt elolvassam. A közepén járok, belemerülök, átélem, melengeti szívem, amikor a hátam mögül egy számomra ismeretlen hang közli velem, hogy akkor most ő is elolvassa a kép szövegét, amit a Segalnak írtam (gondolom, valaki, aki időközben látta, kivitte a hírét a vendégterekbe). Hátrafordulok, halványan ismerős, tenyérbemászó, fiatalabb pasi (inkább divatmajom), az este alatt biztosan elmentem mellette párszor, halványan rémlik, mintha valami kötődése lenne a klubból üzemelő rockrádió éppen sztárolt, máshol már népszerűvé vált, nagy tervekkel és fejlődéssel kecsegtető új sztárműsorvezetőjéhez, de hogy nem zenekar, nem VIP, nem hívta senki és nem is kíséri senki ismerős, vagyis hogy a világon semmi keresnivalója itt, az tuti. És egyébként is libabőrösen irtózom attól, hogy valaki vadidegennek kiszolgáltassak egy ilyen bensőséges, intim, személyes írást, pláne egy ilyen ránézésre meztelen csigát, hernyót és kibelezett, még élő-vonagló vízisiklót asszociáló, lúdbőrözősen taszító undort kiváltó nyálkás hólyagnak, akinek még a szándékoltan arrogáns, magabiztos, követelő-elváró-nekem-jár hangsúlya is tenyeret viszkettető... :boa:

    Azt mondom neki, hogy részemről nem támogatom az elképzelést, de az ajándék már nem az enyém, kérjen engedélyt az új tulajdonostól. És nem jön be a számításom, az ünnepelt épp a fejét Tojással és Hitlerkével összedugva valamibe nagyon belemerülve teljes koncentrációval írogat-rajzolgat, ráadásul jó néhány koccintáson is túl van már, a kérdésre fel sem nézve mormol persze-perszét, pedig máskor addig forgatná jókedélyű, viccelődésnek álcázott keresztkérdésekkel a nem kívánatosként betévedt személyt, hogy az végül úgy találja az ajtó előtt magát, hogy ki sem rúgták, mégis pontosan tudja, hogy ide még egyszer meghívás nélkül eszébe sem juthat bemenni... ezt most elbuktam, a visszataszító puhatestű természetesen gúnyos -győztes mosollyal közeledik, és leereszkedő, lenéző, pökhendi mosollyal elkezdi az észt osztani arról, hogy az életet nyitottan és extrovertáltan kell élni, úgy, ahogyan ő teszi, mert ez az élet egyetlen titka: emberek, emberi kapcsolatok, kommunikáció, és ő nyitottan és pozitívan próbált velem kapcsolatba lépni, ahogyan azt kell, és kár volt vele ilyen barátságtalannak lennem, kicsit nyíljak meg, legyek pozitívabb, beszélgessünk, ő hajlandó tiszta lappal újrakezdeni, és megadni nekem az esélyt, hogy kijavítsam a hibámat és akkor a mi találkozásunk egy gyönyörű barátság, vagy akár egy óriási szerelem kezdete is lehet. :eek: Le tudtam volna hányni a nyálas, alattomos, ocsmány fajtáját, de végül úgy döntöttem, megőrzöm a méltóságomat: nem leszek kedves, de azért moderált, vállalható stílusban közlöm vele, hogy én ezt nem feltétlenül óhajtom, sőt, visszautasítom.

    Sajnos ebből nem ért az illető, magyarázatot követel, aztán tovább forszírozza, erőlteti, hajtogatja a fixa ideáját, hogy muszáj és kötelező a kapcsolatok kialakítása, egyszerűen nem lehet, nem szabad visszautasítani őket, na, akkor továbbra sem bunkón, de határozottan, nyíltan, egyenesen és őszintén a szemébe mondom, hogy nem kívánom a társaságát, nem kívánok beszélgetni vele, és tulajdonképpen egyáltalán nem is értem, ki ő, hogy került ide, és miért rohan le engem köszönés, bemutatkozás, bevezetés és mindennemű kérdés nélkül egy önnön csodálatosságáról szóló rapid egyetemi székfoglaló lehengerlő előadásával, és mégis hogy' képzeli, hogy egyszerűen rám erőlteti magát, a társaságát, a kommunikációját, amit én egyáltalán nem kérek, nem kívánok (egyébként egy zártkörű VIP helységben-társaságban, ahová kopogás és kérdés nélkül egyszerűen csak bemasírozott, a legkevésbé sem érzékelve, hová, mibe érkezett).

    Az adott illető ebből sem ért, sőt, kikéri magának a negatív hozzállásomat, és bakker vitába száll velem arról, hogy NEKEM mi a jó o.O Egy újabb székfoglalónyi előadás keretében arról osztja az észt nekem, hogy kommunikálni márpedig kell, és teljesen hibás, rossz, elhamarkodott, megalapozatlan, meggondolatlan és tökéletesen helytelen döntés lenne az ő kommunikációs kezdeményezését visszautasítanom, mert akár előfordulhat, hogy nemsokára életveszélyes helyzetbe is kerülhetek, amiből talán ő mentene ki engem, vagy 70 éves koromban ő lehetne a egyetlen, aki egy tál ételt tesz elém, és akkor majd kénytelen leszek megbánni a mostani hozzáállásomat, viselkedésemet, bocsánatot kérni tőle és szégyenkezni a butaságom miatt. Közlöm vele, hogy momentán nem áll szándékomban új ismeretségeket kötni, itt és most ha körülnéz, láthatja a legjobb és legközelibb, gondosan kiválogatott és szelektált baráti körömet, és én azért vagyok itt, hogy 3,5 hónap kényszerű távollét után végre élvezhessük egymás társaságát (és nem, vazzeg, nem veszi a célzást, hogy a világon semmi keresnivalója itt!!!!!), a 70 éves koromban adódó problémákkal pedig majd akkor leszek csak hajlandó foglalkozni, amikor aktuálissá válnak.

    Az illető erre tovább vitatkozik velem, és hosszas, kínos gyógypedezés kezdődik, melyben én minden egyes apró hülyeséget, minden téves benyomást, helytelen következtetést azonnal és alaposan cáfolok, minden véleményen, kritikán, kifogáson alaposan felháborodok, mert nem tűröm, hogy egy saját okosságától elszállt vadidegen ítélkezni merjen az életem bármely pontja felett is, legyen az döntés, vélemény, életstílus, értékrend, cél, vagy bárakármi, és tulajdonképpen szinte minden egyes szót, amit kiejt a száján, megválaszolok, próbálom kis apró lépésenkét felőrölni a magabiztosságát, gyengíteni az elszántságát, elbizonytalanítani a mindentudásában. Eközben ő továbbra is megpróbálja magát rám erőltetni, sulykolja belém, hogy valójában az egész életemet rosszul élem és teljesen hibás a hozzáállásom már az alapokhoz is, dogmatikus stílusban közli velem a valóban helyes, megfelelő és boldog élet ismérveit és felsorolja (már-már utasításba adja) az eléréséhez vezető, általa lefektetett és kőbe vésett szabályokat, melyek betartása, követése és teljesítése alaptörvény-szerűen kötelező, mert csakis ez és így vezet az igazán boldog élthez. Természetesen tisztázza azt is, hogy nála az egyetlen, létező, igazi igazság, mert ő nyitott szemmel jár a világban és tudja a megcáfolhatatlan tutit. Győzköd arról, hogy márpedig én igenis akarom a kontaktot, a kommunikációt vele, csak valami érthetetlen, elutasító hangulatból fakadóan ezt letagadom, sőt, mi több, elengedhetetlenül szükségem van rá, és tökéletesen értelmetlen és ostoba a jelen negatív hozzáállásom. Ráadásul egyáltalán, mindenben vitatkozom vele, mindenben hivatalból ellentmondok neki, szégyenletesen unintelligens módon el sem gondolkodom azon, ami mond, csak mondom az ellent. Felváltva próbál a manipuláció összes létező eszközével hatni rám, van pozitív érzelmek generálása céljából Kánaán kilátásba helyezése, hízelgés, megbánás-megszégyenülés lehetőségével fenyegetés, dicséret és kritika, kedvesség és lenézés, önfényezés és engem degradálás, csak nézem, milyen kreatív, milyen elszánt, és milyen lendülettel tart folyamatos tűz alatt a megtörésemben, megadásomban, behódolásomban bízva, és egyszerűen nem hiszem el, hogy nem ért a szóból és nem hagyja abba. Egyetlen pillanatig sincs esélye, de mélységesen felháborít, hogy annyira gyengének, bizonytalannak, befolyásolhatónak és elveszettnek gondol, hogy azt hiszi, pillanatnyi hangulatok alapján, ad-hoc módon reagálva, szervezetlenül és mindenféle előrelátás, terv, vagy iránymeghatározás nélkül, elveszetten sodródom az életben, de majd ő az elsöprő erejű, lehengerlően magabiztos, lendületes lerohanásával egy csapásra meggyőz az ő igazáról, és az agyamból egy pillanat alatt kimosódnak a saját hülyeségeim, helyüket pedig elfoglalja az ő mindenek feletti tudása, ami végre ráállít majd a helyes útra a helyes irányba, és persze még hálás is leszek a sorsomnak, hogy Mr. Tökéletes Mindentudás személyesen végre kezébe vette a sehová sem tartó életemet, miáltal ő az egekig magasztalódik majd és sikerül bebizonyítania, mennyivel különb nálam, mennyire értékes, különlegesen okos ember ő, talán rendesen egy felsőbbrendű, szuperfaj egyede. Húzódik-húzódik a gyógypedezés, telnek a percek, a 10 percek, nem vezet sehová, nem adja fel, nem szabadulok, ha otthagynám, jön utánam és mondja-mondja a magáét, ráunok, belefáradok, taktikát váltok. A saját zsenije által koholt érveivel nem vitatkozom tovább, már nem vagyok hajlandó a részletekben elveszve kimerítő iszapbirkózásba bonyolódni. Higgadtan és világosan az egész akcióját utasítom vissza. Kikérem magamnak, hogy egy ostoba, akaratgyenge, életképtelen, egysejtű véglény értelmi képességeit nézi ki belőlem és azt merészeli feltételezni, majd ő megmondhatja, mit és hogyan kell csinálnom, hogy nálam jobban tudhatja a leghelyesebb döntéseket az én saját életemben, hogy előírhatja nekem az utamat, hogy nálam jobban ismerheti a saját szükségleteimet, a vágyaimat, miközben életében nem látott még, a leghalványabb sejtelme sincs rólam, az életemről, és abszolút 0 információ birtokában a saját logikája alapján kikövetkeztetett, minden gyakorlati tapasztalatot nélkülöző, megalapozatlan, és használhatatlan általánosító elméleteit akarja rám erőltetni a bölcsek köve köntösébe csomagolva . Felháborít, hogy azt hiszi, majd a lehengerlő, betonszilárd főokos szerepében el tud kápráztatni, és elalélva, ajkain csodálattal csüngve fogom az utolsó betűig magamévá tenni az ő tökéletes életfilozófiáját, értékrendjét, gondolkodásmódját, és nagyjából minden gondolatát betű szerint. Fogalma sincs, mekkorát téved, és mekkora vöröset lobbant az agyamra, ha manipulálhatónak néznek, ilyesmivel próbálkoznak nálam... nem veszi észre, hogy a világon semmi hatást nem ér el a módszere, bármit mondok is, ugyanazt nyomja tovább, nem hall, nem lát, nem érzékel semmit, csak nyomul, mint egy faltörő kos.

    Türelmem, energiám fogytán fogy, bőszültségem nőttön nő, de egyre inkább látom, hogy nem szabad reagálnom semmire , mert azzal csak további alapot, kapaszkodót adok neki a vitához. Próbálom rövidre zárni a dolgot, néhány szavas válaszokra korlátozódom, melyek azt szorgalmazzák, hogy hagyjon békén, menjen el még a közelemből is, fejezze be a magyarázat követelését, ugyanis nem hogy magyarázattal, de egyáltalán még egy válasszal, de még egy csepp nyálam ráköpésével sem tartozom neki, nem akarom azt, amit kéretlenül zsákkal ömleszt rám közel egy órája, és újfent nyomatékosan kérem, hogy fejezzük ezt az egészet be, hallgasson el és menjen el még a közelemből is, nem ismerem, és nem is akarom és egyetlen további szavára nem vagyok kíváncsi, így is összeteheti a két kezét, hogy ennyi rengeteg időt, energiát és felesleges szájkoptatást pazaroltam rá, tűnjön el végre. Ezzel természetesen a saját minősítésem is elkészül, miszerint barátságtalan, udvariatlan, bunkó, ostoba, negatív, undok, stb hárpia vagyok, közben megsaccol 45 évesnek, és amikor cigit sem vagyok hajlandó adni neki, akkor már nyíltan beszólogat, provokál.

    Erőt veszek magamon, megnémulok, nem vagyok hajlandó reagálni semmire, így végül átmenetileg feladja - arra az időre, amíg kimegy Babókához a pultba követelőzni, hogy a nála levő semmire sem elég 250 forintot egészítse ki neki egy sör árára (az előzőleg eltarhált fél doboz cigin felül), mert ez neki jár, tekintve, hogy az este folyamán legalább 6000 forintot elköltött már itt... ettől a levezetéstől Babókám szívem kissé hűdéses lesz, majd ő is hosszas gyógypedezésbe bonyolódik a beteggel. Az végül, miután kudarcba fullad a sörvásárlás, visszajön a VIP-be, minden teketória nélkül beül a társaságba, és azonnal, az első tizedmásodpercnyi csendben máris hangosan és határozottan hozzászól az éppen folyó meghitt baráti beszélgetéshez, amibe végre éppen én is bele tudtam kapcsolódni. Rögtön elindítja a kinyilatkoztatás-szerű észosztások, a jelen levők elmarasztaló jellemzésének, hibáik szemükre olvasásának végtelen sorát, valamint határozottan közli mindenkivel, mit kell és mit nem szabad gondolnia-éreznie-tennie, egyértelműen eldönti, mi a helytelen és mi a helyes, mi a jó és mi a rossz - természetesen teletűzdelve nekem szóló irányított célzásokkal, szurkálódásokkal, provokációkkal. Döbbenten bámulok ki a fejemből, hinni sem akarom, hogy ez rajtam kívül senkinek nem tűnik fel, mindenki meghallgatja, normális, emberi hangon válaszol neki – csak én nem, pedig többször is megszólít, próbál közvetlenül nekem-velem beszélni, de nem veszek tudomást róla, nem vagyok hajlandó kommunikálni vele további hosszas, fárasztó és agybeteg fejtegetéseket generálva, máris órákat elrabolt az életemből, csipkésre szaggatta az idegrendszeremet, visszatartott a családi, szeretős-töltődős beszélgetéstől, és most még tovább hízik a mérhetetlen düh bennem, hogy végképp tönkre is teszi ezt a végre-kiböjtölt, 3 hónapig várt-tervezgetett-vágyott szívmelengetős jutalomjátékomat :morog:

    Nagy nehezen mindenki itala elfogy, ekkor erőt veszek magamon és kedvesen, mosolyogva indítványozom, hogy az időközben egy fotelban elaludt, fejfájós házigazdánkat és egy másikban lepihent, teljesen kimerült Babókánkat (mindannyiunk legkedvesebb, legszeretettebb barátait) talán hagynunk kellene pihenni, ne legyünk tovább a terhükre, kezdhetnénk kifelé haladni a VIP-ből. Mindenki azonnali tökéletes egyetértésben, kérdés, vita, szó nélkül cihelődik, szedi a cuccát, kabátját, összeszokott társaság: akad, aki a hamutartókat ürítgeti, aki gyorsan kicsit összerámol, aki letakarítja az asztalt, aki eligazgatja a párnákat - ezalatt a befurakodott féreg kakukk meg tüntetőleg szabotál és terpeszkedik tovább a főnöki bőrfotelban. Miután pillanat alatt mindenki összehangoltan távozik, rájön, hogy ez a fajta lázadás így már tényleg minden határon túlmegy, úgyhogy látványosan ráérősen ő is feláll, de nem mozdul. Én hátramaradok, kezemben a kabátom, táskám és várom, hogy induljon már, én vagyok az utolsó, én zárok. Türelmem, akaraterőm végső morzsáit összeszedve normális, emberi hangnemben elhangzik tőlem a "menj ki, kérlek, kezdünk zárni." Felháborodva felelősségre von, hogy mit parancsolgatok neki, talán és vagyok a főnök itt???? Úgy döntök, ezt is rövidre zárom, és azt felelem, momentán, az adott körülmények között, a pillanatnyi helyzetben igen, én. És újra kérem, induljon meg kifelé. Ekkor megpróbálja önnön nagyszerűségét megcsillogtatni, egyúttal az orrom alá dörgölni: jelentőségteljesen oldalra lép és a karját emelve megpróbál maga elé tessékelni, mondván, hogy rendben, de hölgyeké az elsőbbség, az udvariasság így kívánja. Itt már lobban a láng a fejemben, a fogam között szűrve, a dühömtől fuldokolva, fenyegető hangsúllyal közlöm vele (vagy inkább hörgöm neki), hogy ne szívózzon velem, mert kicseszettül rossz vége lesz, bőven kiszaladt már a türelmemből az eddigiekkel is. Végül minden vésztartalékomat mozgósítva, önuralmam végső morzsáit összekotorva még egyszer normális, emberi hangnemben mondom neki : "Szóval ne szítsd a tüzet, menjél ki, légy szíves." Újra elmondja az udvariasságot és nem mozdul. Még egyszer, utoljára rászólok, hogy induljon el és menjen kifelé, erre felháborodva belekezd valami mondandóba, de ebből már nem sok jut el hozzám, csak valami méltatlankodó hangsúly, valami az ő udvariasságáról, ami alaptörvénye az életnek, valami arról, hogy adni és kapni kell, mert ekkor valami elpattan bennem, a svájci kimerültség maradéka, az eleve tépázott idegrendszerem, a végső türelemtartalékaim kimerítése, és az újabb 48 órás bál kialvatlansága, velejáróinak utóhatása, a legutóbbi 4 óra kitartó, folyamatos zaklatása és provokációja és a rengeteg felhalmozódott stressz, harag és düh egyszerre robbant átláthatatlan vérvörös ködöt az agyamra, torkom szakadtából ráordítok, hogy takarodjon kifelé innen, ezt elismételem még egyszer, és amikor azt látom, hogy továbbra sem mozdul, viszont újabb vitára nyitja a száját, akkor a szabad fél kezemmel megmarkolom a vállát, és a rohadalom ideggyilkos hosszában átrepül az iroda előszobáján.... de végre kívül van, oltom a lámpát, kimegyek, zárom az ajtót, döbbent arcok merednek rám, de senki nem kérdez, nem szól, zárunk, megyünk kifelé, hazafelé. A megreptetett lény számomra tovább nem létezik, levegőnek nézem, de a gyökér kretén az autómig a nyomomban jár és folyamatosan értekezik: erkölcsi prédikáció a viselkedésem helytelenségéről, a további negatív vonásokkal gazdagodott jellemrajzom, önmaga fényezése (mert ő ENNYIRE intelligens és jó ember, hogy még a történtek után is szóba áll velem és szeretné megbeszélni a dolgot), kihívó, felelősségre vonó kérdések (valóban ezt gondolom megoldásnak, amit és ahogy csinálok??? Nem tudom értelmes ember módjára megbeszélni a nézeteltéréseimet???? Ennyire vagyok képes, hogy lelépek a kialakult szituációból???? Ennyire terjed az intelligenciám, hogy képtelen vagyok vitába szállni, csak elmenekülök a kialakult helyzetből??? ), valamint becsmérlő megjegyzések, beszólások, további provokációk váltakoznak. Nem érdekel. Nem hallom. Élénken beszélgetek Hitlerkével, majd Titivel és Tojással, kedélyesen, mosolyogva, hosszasan ölelkezve és szeretetteli puszikat váltva búcsúzkodunk, egyeztetjük a spontán bográcsozás előzetes paramétereit, majd beülünk az autóinkba és távozunk.

    Ha ez nem velem történik meg, akkor nem hiszem el, hogy létezik, hogy egyszerűen képtelenség egy nemkívánatos, tolakodó, zavaró zaklatót lerázni, hogy létezik olyan emberfélének álcázott, semmilyen módszerrel el nem távolítható, ragadós vérszívó, idegrendszergyilkos, energiavámpír szipoly, aminek még pluszban olyan speciális elmekárosodása is van, ami miatt az agya képtelen értelmezni a pozitív, biztató jelek tökéletes hiányából, finomtól a durváig terjedő visszautasításból, elzavarásól, végül fizikai erőszakból álló komplex ingeregyüttest, ami lefordítva így néz ki: HÚZZ AZ ÉLETEMBŐL, NEM KELLSZ!!!!!!

    Azóta is azon jár az agyam, hogy egy ilyen szemtelenül, pofátlanul, érzéketlenül, úthenger-szerű modorban vadidegen embereket letámadó lánctalpas őstulok, aki önmagát gátlástalanul és erőszakosan másokra akarja erőltetni, aki képes vadidegenként egy meglévő, összeszokott baráti társaság saját klubjában, saját VIP helységében tartott meghitt, szeretetteli estjébe betörni és ott modortalan ősbunkó módjára bevágva magát a kerek asztalhoz máris erőszakosan rárabol a folyamatban lévő beszélgetés irányítására, aztán osztani kezdi az ott jelenlévőket megcáfolhatatlan kinyilatkoztatásokkal, utasítgatásokkal, kőkemény kritikákkal, ítéletekkel és bírálatokkal, aki bárminemű negatív visszajelzést és ellentmondást tökéletesen ignorál, aki egy szocializálatlan, civilizálatlan, diktátorhajlamú, mindentudó, sminkelt szemű, 30 éves kis törpe takonygombóc, az egyszerűen nem létezhet. Olyannyira életszerűtlen és irreális, pláne abban a környezetben, abban a társaságban, abban a világban, ahová betolakodott, hogy komolyan, elképzelhetőbb verziónak tűnik számomra, hogy valaki észrevétlenül valami hallucinogén cuccot csempészett az italomba, és csak én hallucináltam-vizionáltam az egész többórás rémlátomást. Mondjuk ennek némileg ellentmond, hogy utóbb egy telefonhívásból megtudtam: ez a pszichopata zsarnoktanonc az éjszaka folyamán több emberrel is konfliktusba keveredett, melyek viszont gyorsabb lefolyásúak voltak, a betalált illetők ugyanis a legkisebb fáradságot sem vették az őket ért inzultus verbális rendezésére, hanem igen hamar a tettlegesség határára jutottak, ami elől a mindentudó seggfej inkább elmenekült. A hajnal közeledtével lehetséges áldozatai száma rohamosan csökkent, végül már csak mi maradtunk a VIP szobában - és gondolom, engem, mint egyetlen nőt vélt a legkönnyebben legyőzhető áldozatnak. Tőlem nem félt... a végén sem, amikor már túlment a határon. És végül kiprovokálta belőlem, hogy fél kézzel akkorát lódítottam rajta, amitől repülve érkezett a kijárati ajtóhoz, ahol ráadásul a lejtős küszöbön még tovább is tántorodott, így máris kívül találta magát az ajtón…

    Most tényleg ez kellett???? Kiprovokálni, hogy tettlegességig fajuljon a dolog??? Tényleg nem lehet a szóból érteni????? Esetleg kottából olvasni tudnak az ilyen elmeroggyant egysejtűek????
    suzu, bae, NaNa és 1 másik tag kedveli ezt.
  2. Minával hetekkel ezelőtt beterveztük, hogy az első, sűrű 7végém végeztével a lehető leghamarabb beiktatunk egy csajos-dumálós-motorozós-kirándulós napot. Ez a lehető leghamarabb a mai 7fő volt - de amilyen a mi formánk, az időjárás nem tett kimondottan a kedvünkre... mondjuk ki: qrvahideg volt ám motoron, a garázsos bácsi csodálkozott is rémesen, amikor mentem reggel a motorért :D
    Mindegy, elindultam, de hamar rájöttem, hogy még egy nadrág azért elfért volna rajtam, no meg a körmeim is maradhattak volna rövidebbek, mert így csak ujjatlan kesztyűt bírtam felvenni, tehát csontig átfagytak az ujjaim, mire a diósdi MOL kútra érkeztem. Kávét is csak azért vettem, hogy a jeges ujjaimat melengessem :D Kávézás közben befutott Mina is és kerekedett ám a szemem, mert a Lóóóval jött, aki épp percekkel korábban kapott friss vizsgát, és már nem volt idő hazamenni kicserélni, így ő maradt az útitárs - ellenben eddigre már Mina is rájött, hogy kissé alulöltözött, így a nap újságpapír-koldulással kezdődött :D Miután sikeresen szerzett egy Szabad Földet és mellpáncél gyanánt felöltötte, el is indultunk. Az első kínos szitu Érden ért minket, amikor egy piros lámpánál begurultam Mina mellé, a Ló viszont indulásnál megmakacsolta magát, lefulladt, majd nem indult. Olyannyira nem, hogy Mina kezdte félretolni, én meg beálltam elé, hogy ne legyek én sem útban. Amikor a Ló végül mégis újra beindult, én gyorsan át akartam húzni a lámpán, erre természetesen meg én fulladtam le :D Addig bénáztunk, míg végül már sárga lámpán mentünk át, de azon már mint a kilőtt nyíl :D
    Martonvásárig további incidens nem történt, a kastélypark bejáratánál a parkolóban viszont azonnal sikerült elfektetnem a Baglyot egy hepe-hupás parkolóhely miatt elbénázott kitámasztási manővernek köszönhetően, valamint egy diszkrét sikoly kíséretében mellé feküdtem én is. A röhögéstől elég nehezen sikerült felkelnem, és még azt se tudtam, hol fogjam meg a felemeléshez, mire Mina már talpra is rántotta a gyengélkedőt, és mialatt hosszas értekezésbe fogott bizonyos éjszakai állatok örökös lefekvési és alvási kényszeréről, én továbbra is erősen röhögtem a saját bénaságomon :D Kiderült az is, hogy az egyik hepe (vagy hupa) pereméről is lebontottam egy kis darab betont, úgyhogy felmerült, hogy ennél jobban ne közelítsem meg a kastélyt :D Viszont most már elkerülhetetlenül vennem kell egy új kormányvégsúlyt, no meg lehet, újra kell fényeztetnem az első sárvédőmet - de legalább 7fő délelőtt lévén csak Mina gyönyörködhetett a produkciómban :D
    Aztán sétáltunk egy nagyot a kastélykertben meg a szigeten, gyönyörű a hely még így, borús-szeles-hűvös időben is, menjetek el egyszer!!!!! :)
    Később én naivan megkérdeztem, magába a kastélyba nem lehet-e bemenni, mire útitársnőm szemében démoni fények gyúltak, szája kaján mosolyra húzódott és közölte: megnézzük! Na itt már sejtettem, hogy bajban vagyok, bár a bejáratra nem volt kiírva, hogy idegeneknek belépni tilos vagy ilyesmi, csak az, hogy Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Kutatóközpont... számomra mondjuk már ebből nyilvánvalóvá vált, hogy nem annyira nyilvános a kastély belseje, és már meg is hátráltam volna, ösztönösen kerülve az esetlegesen kialakulható kínos szitut, hogy ránk kérdez egy biztonsági őr, vagy valami, hogy mégis mi a csipkésfrancot keresünk mi ott, de Mina szerint meg az volt kiírva, hogy menjünk be nyugodtan és különben is a magabiztos fellépés a kulcs a bárhová bejutáshoz :D Szóval körülnéztünk a kihalt, kongóan csendes földszinten, megnéztünk néhány modern szobrot (szerintem sárkánytojást), szerencsére nem volt gonosz portásbácsi vagy hasonló, senkivel sem találkoztunk, de amikor Mina nekiállt volna ajtókat kinyitogatni és benézni mögéjük, sürgősen távozásra bírtam :D
    Visszafele indulván kisakkoztuk a Baglyot a nagyszerű parkolóhelyről, és Mina magabiztos profizmusától olyannyira erőt vett rajtam a zavarodottság, hogy végül már azt se tudtam, melyik a jobb kezem, de szerencsére ő megfelelően instruált: akkor most gyújts rá, szívj el egy cigit, aztán ráér melegíteni; tedd sebességbe, akkor nem gurul el, persze, kettesbe is jó lesz, csak ne legyen üresben; kapcsold ki az indexet, mert elnyomtad; plusz betépőzárazta a nyakamon a dzsekit, épp csak az orromat nem törölgette meg :D :D :D Hazafelé megálltunk egy nagyon jó cukrászdában, ahol vételeztünk némi boldogsághormont - plusz az otthon lévő fiúknak is beszereztünk némi vásárfiát. Mina próbált ragaszkodni hozzá, hogy ő a kabátja mellrészébe rejtve szokta hazavinni a sütit Söndörnek - de én kikértem magamnak, hogy részese legyek, amint a dudákon szétkenődött süteményeket feltálalja az urának, mert azért mégiscsak na, ezek az izék csak kettőjükre tartoznak, szóval a finomságok a hátizsákomban érkeztek meg hozzájuk :D
    Egyébként a zavarodottságom egészen hozzájukig kitartott, úgyhogy végül Söndör tetriszezte be a megfelelő parkolóhelyre a Baglyot, aki egyébként a kávézós blogban említett Gyuszival karöltve bográcsot ígért délutánra. No, a bogrács elmaradt, viszont megismerkedtem végre Maci kutyával, aki egy gyönyörű-tündéri-szerelmes-bújós-simogatáskövetelő bűbájos terrorista, valamint sokrétűen bővítettem műveltségemet Gyuszi és a Google közös erőfeszítéseinek köszönhetően. A valamilyen elektronikai probléma kapcsán keresett kapcsolási rajz találati listája tartalmazott báránydömpert (erről később kiderült, hogy BÁNYAdömper, csak Gyuszi szemüvegben is szelektíven lát :D ), betegértékesítést (még mindig nem tudom, kilóra vagy darabra adják-e el őket :D ), és mély agyi stimulációt is (agy megléte esetén :D )... ezen találatok alapján mindannyian úgy véltük, hogy már nagyon közel lehet a keresett információ, ámde a végül talált rajz szerintem egy elcseszett sebtapaszt és egy hajcsavarós, krumpliorrú nénit ábrázolt... lényeg a lényeg, hogy effektív végig sírva-röhögtük a délutánt - én részemről egy óriási, meleg pokrócba, mint klepetusba burkolózva, aztán ettünk a Mina által pillanatok alatt létrehozott finom borsófőzelékből ( a feltét elmesélésétől el vagyok tiltva, pedig az egyáltalán nem az ő hibája volt, hanem a húsiparé), meg még bánónt is kaptam, lehet, célzásértékű volt, avagy a segítő szándék megnyilvánulása, de én megettem :D
    Végül elindultunk - Mina a dolgára, én haza az ezúton is köszönettel áldott kölcsönnadrágban és kölcsönkesztyűben, és szinte nem is fáztam :)
    Nagyon-nagyon klassz nap volt, itt is - most is hála és köszönet érte!!!! :love:

    (rövidesen egyeztetek az Illetékessel és akkor megírom ám a 7végt is, mert az is igen jól sikerült és megérdemli, hogy írásos nyoma maradjon :) )
    Te, bae, Tagama és 5 másik ember kedveli ezt.
  3. No, Mina blogján felbuzdulva akkor én is közzéteszem azt a családi történetet, ami előtt még 1,5 év után is döbbent, fejrázós hitetlenkedéssel állok, és remélem, hogy így, hogy kiírom magamból, talán megkönnyebbülök, talán könnyebb lesz egy kicsit elviselni az elviselhetetlent...


    [​IMG]

    esküvői kép 1944-ből, a képen az anyai nagymamám és nagypapám látható. Nagymamám a második vőlegényéhez ment hozzá, az első repülős volt a háborúban, és egy bevetésről nem jött haza... a második, aki a nagyapám lett, nem volt katona, román állampolgár volt, erdélyi magyar, Zágonban született. Ki tudja már, hogyan került Magyarországra és kezdett udvarolni a nagymamámnak, a lényeg, hogy esküvőre került a sor, majd jöttek a háborús, ámde boldog-szerelmes hónapok.
    1945.augusztus 12. vasárnap gyönyörű, meleg, napütéses nap volt. Budapest még őrjöngött a felszabadulás lázában, még nem mérték fel igazán a károkat, a veszteségeket, az újrakezdés nehézségeit, a következményeket, még csak a sötét, vérfelhős, lángokban álló főváros füstjétől való megkönnyebbülés volt érezhető - nagyszüleim is sétára indultak ebéd után. Nagymamám 23 évesen élete egyik legnagyobb bejelentésére készült - de 8 nappal későbbre, Szent Istvánra tartogatta, nagyapám névnapjára, hogy új életet hord a szíve alatt. Pár hónapos házasokként karonfogva, boldogan sétáltak, beszélgettek, amikor a sarkon hirtelen kifordult eléjük egy orosz katonák által vezetett menetoszlop, ők hirtelen földbe gyökerezett lábbal megálltak, döbbenten néztek, az orosz katonák vezetője pedig egy hirtelen mozdulattal elkapta a nagyapám karját és berántotta a menetoszlopba. Elhangzott a jelszó: "málenkij robot" - és minden tiltakozás, a nagymamám minden könyörgése, zokogása, kétségbeesése ellenére fegyvert fogtak rá és már vitték is... Soha többé nem tudtunk, nem hallottunk róla.
    1946. februárjában nagymamám életet adott közös gyermeküknek: a Zanyukámnak. Kemény, nehéz idők voltak: nagymamám kétségbeesett, szerelmes asszonyból egyedülálló édesanya lett, akinek minden reggele a reménnyel kezdődött és minden estéje keserű könnyekkel végződött... villamoskalauz volt, a dédi a végállomásokra hordta a Zanyukámat a 4 óránként esedékes szoptatásra, munka után és szabadnapokon a hivatalokat járták érdeklődni, a pályaudvarokat látogatták sorra, ahová orosz munkásvonatok érkeztek - mert sokan hazajöttek ám, de az én nagyapám nem...
    És a nagymamám 24 évesen vitte a keresztet tovább... dolgozott napi 10 órát hétvégén és ünnepnap is, hiszen a villamos nem áll meg, nevelte a Zanyukámat, próbálta a lehető legtöbbet, legjobbat adni neki - és közben reménykedett tovább napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre... de nem tudott meg semmit. Nem jött egy sor levél sem, a nagyapám nem érkezett meg egyetlen vonattal sem, a nevét nem is találták egyetlen névsorban sem, semelyik hivatalban sem... mígnem 1950-ben, 5 év elteltével hivatalosan is halottá nyilvánították. Nagymamámnak utalni kezdtek némi özvegyi járulékot, a Zanyukámnak árvaellátást.
    Később a nagymamám újra férjhez ment egy jóravaló, becsületes, dolgos emberhez, 25 évet éltek együtt annak az embernek a haláláig, akit végül a Zanyukám Apunak hívott és aki nekem is Nagypapa lett - bár csak 1 éves koromig...
    A Zanyukám egészen kisgyerek korában megtudta már, mi történt az édesapjával, soha, egyetlen percig sem titkolták előtte. És ő elfogadta, hogy neki nincsen édesapja, meghalt... minden halottak napján gyertyát gyújtott az édesapjáért és megpuszilta az egyetlen képet, ami maradt róla - ezt az esküvői fotót. De azt nem tudta elfogadni, hogy egyedül van, testvérért könyörgött a nagymamámnak, hiába szerette, ajnározta kényeztette az egész család, ő mégiscsak vágyott az édesapjára - és egy kistestvérre, egy húgocskára leginkább. Minden este az imádkozás után némán, csendben magában arra kérte a Jóistent, adja vissza neki az édesapját, vagy ha ez nem megy, akkor legalább küldjön neki egy kis húgot - de a nagymamám nem szült több gyereket. Ki tudja, mi volt a lelkében? Talán rettegés, hogy az egyetlen férfi, akinek gyereket szült, eltűnt, meghalt, még csak meg sem tudta, hogy apa lesz, nem mert még egyszer ilyesmire vállalkozni? Akkoriban nem voltak pszichológusok, na meg az ötvenes évek amúgy sem a lelki bajok kikúrálásának kedveztek... jegyre volt az ennivaló, a karácsonyfát a nagymamám öccse egy kifurkált seprűnyélbe illesztgetett fenyőgallyakkal pótolta, szaloncukrot rá pedig a dédi főzött valami melasz-szerű kőkemény förtelem képében, 56-ban egy orosz tankból végiglőtték a nagymamámat a kézen fogott 10 éves anyukámmal együtt az Üllői úton egy hentesüzletig, ahova berántották őket és lecsapták a rolót utánuk - a gépfegyvergolyók még hosszan kopogtak a pléh redőnyön... a Zanyukám lassacskán már apai rokonokkal is beérte volna, kérdezősködött az édesapja családjáról, de senki nem tudott válaszokat adni neki. Keresni akarta őket, megismerni, tudni valamit az édesapjáról, de az ötvenes évek a román-magyar barátságnak sem nagyon kedveztek, nem nagyon lett volna ajánlatos utazgatni...
    Aztán lassan csendesült a Zanyukámban ez a követelőző kíváncsiság, 17 évesen férjhez ment, 18 évesen megszülte a nővéremet, 20 évesen már elvált asszony volt - na, ez sem volt egyszerű történet a hatvanas években Magyarországon, szóval zajlott az élet... aztán megismerte az én Édes Apukámat, 72-ben összeházasodtak, 77-ben megszülettem én, 80-ban lakótelepi lakást kaptunk, 82-ben autót vettünk, közben meghalt a dédi, a Zanyukám imádott nagybátyja is, a "nagyapám" is, szóval folyt egy élet, ahogy annak kell - de a Zanyukám szívében-lelkében azért örökké ott volt a fájó hiányérzet, hogy neki nincs édesapja, és a beteljesületlen vágy egy kistestvér után. Nem sokat beszélt erről, de néha azért előjött ez a téma, és a legrosszabb az egészben (ezt már gyerekként is átéreztem) a bizonytalanság volt... hogy nem tudtuk, mi történt az édesapjával, hová került, mi lett vele, miért nem kaptunk soha hírt róla, hogyan halt meg???? Halottak napján a temetőben már együtt gyújtottunk mindig gyertyát a nagy keresztnél a Nagypapáért, és néha a nagymama is mesélt róla, de csak mostanában sajnálom igazán, hogy nem faggattam ki jobban...
    És eljöttek a 2000-es évek, amikor már internetünk is volt otthon - és az én Édes Apukám 2001-ben meghalt, míg a nagymamám már 96-ban... a Zanyukám szegénykém nagyon egyedül maradt, és megint feltámadt benne a vágy, hogy megtudjon valamit az édesapjáról, vagy legalább a családjáról, hogy megtudja, vannak-e még rokonai, él-e még valaki, aki emlékszik az édesapjára, vagy ha nem is, de vér szerint legalább köze van hozzá????
    Aztán olvasott egy újságban egy cikket, hogy a rendszerváltás óta az oroszok elkezdték megküldeni a háború utáni hadifogoly-nyilvántartást a magyar hatóságoknak, és ők ahogy haladnak a fordításokkal, úgy közzéteszik a hadifogolyadatbanyaszat.hu honlapon... onnantól ez lett a bibliánk, hetente néztem, kerestem mindenhogyan Üke Istvánt, aki Zágonban született 1914-ben, az anyja neve pedig Kiss Rozália - de nem találtam. Soha.
    2004 táján az akkor közel 60 éves anyukámat is elkezdtük kiképezni internetből, lassan és nehezen, de kezdett beletanulni, egy idő után már a google-t is használni tudta és néha keresett... Üke nevet, Zágont, vagy ami eszébe jutott... egyszer talált egy zágoni újságban megjelent halálhírt, hogy Üke István életének 72. évében elhunyt - napokig találgattuk, milyen rokon lehetett, ha egyáltalán, de ennél konkrétabb infot nem találtunk soha.
    Aztán eljött a fészbúk kora is, 2010-ben beregisztráltuk a Zanyukámat is, és röpke 1-2 év alatt már azt is megtanulta egészen tűrhetően kezelni, nagyjából 66 évesen :) Onnantól már ott is keresett Üke nevűeket. Aztán 2012. szeptemberében azt mondta nekem, hogy elbénázott valamit, segítsek: véletlenül rákattintott a gombra és így bejelölt egy Üke Andrea nevű 32 éves németországi nőt ismerősnek, az meg ki tudja, miért, vissza is igazolta. Mivel tudok németül, írjak már ennek az Andreának, kérjek elnézést a nevében, és mondjam el, mi van, hogy történt ez a véletlen bejelölés. És innentől megindult a véletlenek hihetetlen lavinája, hogy most is feláll a szőr a karomon, hogy leírom.
    Írtam az Andreának, és valamiért úgy gondoltam, hogy ha már így alakult, rákérdezek a tutira: megírtam neki, hogy bocsánat a jelölésért, az idős anyukám kicsit béna, de ha már összeügyeskedte ezt a kapcsolatot itt a fészbúkon, ugyan, mondja már meg, nem ismerős-e neki egy 1914-es zágoni születésű Üke István, aki a nagyapám és rokonokat keresünk... no, a levelem nem került az egyéb mappába (véletlen 1), pár perc múlva érkezett a döbbent válasz: ez az ember az ő nagyapja, az édesanyja apjáról beszélek... MIVAAAAAN???????????? Szikráztak az internet-kábelek, tapintani lehetett a döbbenetet, száguldottak az üzenetek oda-vissza, Andrea közben átrohant pár házzal odébb az édesanyjához, született Üke Rozáliához, aki a mai napig beszél magyarul, immár két oldalról anya+lánya ült a gép előtt, törölgette a könnyeit és nem hitte el a valóságot... éjjel 11-re kibontakozott a kép: nagyapám, Üke István a szovjet málenkij robotról valahogyan hazajutott Zágonba - valószínűleg mivel román állampolgár volt, el sem vitték Ukrajnáig, hanem hazatoloncolták, de erről később soha nem mesélt. A magyarországi házasságáról igen, de hogy azzal mi lett, arról sem beszélt, ellenben 1948-ban már meg is nősült otthon újra és 1950-ben megszületett Rózsika, a Zanyukám hőn áhított húgocskája, majd 1952-ben egy öcsikéje is. Rózsikának 1981-ben lánya született, Andrea, akit ki tudja miért, a saját leánykori nevére, Üke Andreára anyakönyveztetett (véletlen 2). A Zanyukám pedig a fészbúkon található több száz Üke közül pont ennél az Andreánál tudott annyira béna lenni, hogy ismerősnek jelölte (véletlen 3). Andrea pedig nem hezitál ezekkel a dolgokkal sokat: aki bejelölte, azt visszaigazolja (véletlen 4).
    Szóval ami kiderült végül: a nagyapám nem halt meg, élt, egészen 1986-ig, és 72 éves korában, az újságban megjelent gyászhírnek megfelelően halt meg. A Zanyukámnak 40 éves koráig volt édesapja, nekem 9 éves koromig nagyapám. A Zanyukámnak két testvére lenne, de az öccse sajnos néhány éve meghalt, aki egyébként sosem nősült meg és gyereke sem született. Így a most élő rokonság egy testvér: Rózsika, és egy unokahúg: Andrea, aki már nem beszél magyarul, kisgyerekkorában költöztek Németországba, ő már csak németül tud.
    Soha, soha nem fogom elfelejteni a Zanyukám arcát, amikor mindez kiderült és ült a kanapé szélén, és 67 évesen végre kimondta azt a mondatot, amire egész életében vágyott: Van egy húgom. És felnőtt úgy és eltelt az élete úgy, hogy azt hitte, az édesapja meghalt és neki nincs testvére, és imádkozott órákat és átsírt éjszakákat azért, hogy mindazt megkaphassa, ami valójában meg is volt, csak nem tudott róla. Borzalmas ebbe még belegondolni is...
    Aztán napi szinten jöttek-mentek a levelek, a testvérek mindent tudni akartak egymásról, és persze eljött a skype ideje is, bekapcsolódott a webkamera, és azt nem tudom elmesélni, milyen érzés volt, amikor Rózsika megmutatta ugyanezt az esküvői képet, aminek azt a másik példányát a nagyapám haláláig a tárcájában őrizte...
    Aztán persze jöttek a kínzó kérdések is: miért nem jelentkezett soha, miért nem próbált visszajutni Magyarországra, miért nem kereste a feleségét soha, miért nem akarta tudni, mi lett vele???? A Zanyukámról nem tudott, ez tiszta sor... de akkor is... és valójában bigámiát követett el, jogilag Rózsika nem is a törvényes gyereke, az öröksége is a Zanyámat illetné - valószínűleg Rózsika tartott is ettől, hogy ilyen követeléseink lesznek, de az én szegény, meggyötört anyukám dehogyis akar bármi ilyesmit... az ő egyetlen óriási vágya már csak az, hogy életében legalább egyszer magához ölelhesse a testvérét, akire mindig is vágyott, miközben mindig is volt neki... és még talán az, hogy Zágonban, a temetőben vigyen egy csokor virágot az édesapja sírjára.... na, ezekre a vágyaira spórolok én most, hogy teljesíthessem :)
    Közben pedig a mai napig értetlenül rázom a fejemet, hogy ez a mocskos, rohadék háború még közel 70 év után is képes így felforgatni emberek egész világát, így megviselni szíveket-lelkeket, így befolyásolni életeket... egyébiránt pedig mondhat bárki bármi rosszat a fészbúkra: én istenítem, és mindörökké hálás leszek neki, mert a Zanyukám legnagyobb, leghőbb, legkínzóbb vágyát segített beteljesíteni 67 év után!!!!

    Aztán majd egyszer azt is megírom, a nagy, felszabadító szovjet hadseregnek a Battonyánál történt bevonulása hogyan befolyásolta másik oldalról, az Apukáméról az életünket... ;)
    Te, Tagama, Suzanne és 8 másik ember kedveli ezt.
  4. No, mivel megint napirendre került ez a téma a Közérdekű hírekben Ekime jóvoltából, akkor említsük meg ezt a részét is.
    Ezt a blogbejegyzést máskor, máshol szültem, most csak idemásolom, lesz benne átfedés a múltkorival, előre is elnézést érte :) No, akkor rákenról, én is tudok picsogni, ha akarok :D



    Na. Mostanában egyre több olyan írásba szaladok bele itt a neten, ami a külföldi élet, külföldi munkavállalás kérdéseit boncolgatja. Akkor most így sok év után leírom én is, nálam hogy néz ez ki.

    Nyilván otthon egyre nagyobb a sz@r, egyre nagyobb a csóróság, az elégedetlenség, ezzel hatványozottan nő az irigykedés a külföldi melók, élet iránt. Nem feltétlenül negatív irigységre gondolok, sokszor inkább vágy ez az emberekben olyan életszínvonal, olyan körülmények után, amire nekik otthon nincs lehetőségük, és persze a legfőbb motiváló tényező ebben a pénz, az anyagi jólét - amiből otthon egyre ritkábban jut... Igen, én is tudom, van az a pont, ahol már minden más körülmény eltörpül, jelentéktelenné válik, csak az az egy mindent betöltő vágy uralja az ember elméjét, hogy ne kelljen napról-napra rettegni a számlák miatt, fillérezve vásárolni, 2 ezer forintokat kölcsönkérni, mert nincs mit enni adni a gyereknek, és pánikrohamot kapni, ha leszakad a lábáról a cipő, hanem végre oldódjon fel ez a szorító görcs, ez a mindennapi stressz, tudjon az ember végre nyugodtan fellégezni abban a biztonságtudatban, hogy VAN holnap, van elég pénz, biztosan ki tudja fizetni a villanyszámlát, és nem a Provident kell, hogy megvegye az új mosógépet, hanem önállóan képes rá.
    DE ennek a dolognak AKKOR IS VAN EGY MÁSIK OLDALA. Ami nyilvánvalóan akkor nyer először igazán jelentőséget, amikor megvan a külföldi meló, jövögetnek az otthoni mércével mérve hihetetlen fizetések, megvan a megnyugvás, a fellélegzés (ami egyébként tényleg, valóban döbbenetesen nagy élmény, aki nem élte még át, igazából nem is tudja elképzelni sem), és akkor egyszer csak rádöbbensz, hogy ez bizony nem minden.
    Mert egyedül vagy, távol mindentől és mindenkitől, amit-akit szeretsz, idegen vagy egy idegen helyen, idegen emberek közt, idegen szokások közt, többé-kevésbé idegen kultúrában, egy magányos kívülálló. Nincsenek gyökereid, emlékeid, tapasztalataid, nincs családod, nincs társaságod, nincsenek barátaid, még ismerőseid sem, nincsenek programjaid, nincs SEMMID.
    Nincs családi körben szenteste, nincs bulizós szilveszter, nincs nyári nyaralás, Balaton, még strand se nagyon, nem tudsz ott lenni szülinapokon, családi összejöveteleken, esküvőkön, keresztelőkön, temetéseken, bulikon. Mondhatnád sebaj, majd amikor otthon leszel, bepótolod. Nem lehet. Amiből kimaradtál, ami kimaradt az életedből, azt nem lehet visszahozni. Mondd az édesanyának, aki lemaradt a gyermeke első lépéseiről, hogy sebaj, még 40-50 évig láthatod járni. Hát nincs vele kisegítve.
    Ha néha kimozdulnál, elmennél valahová, megkeseredik a nyál is a szádban, mert egyedül?!?! Csámborogj egy szál magadban az utcákon, ülj be egyedül egy étterembe, menj be egy bárba? Még a bevásárlás is nyűg... nem fordulhat elő, hogy összefutsz ismerősökkel az utcán, hogy felhívsz valakit csak úgy, nem készülhetsz a hétvégi bulira, nincs semmi, csak a melód és a pénzed. Mi még? Az internet, a skype és a fészbúk, hogy legalább valami minimális emberi kapcsolatod legyen, valami mégis megmaradjon a családodból, barátaidból. Órákat ülsz a gép előtt, várod, hogy kommunikálhass végre a szeretteiddel, de lassacskán ez is ritkul. Eleinte még frissek a közös élmények, emlékek, van miről beszélni, mit megosztani egymással, később egyre jobban kimaradsz az otthoni dolgokból, egyre ritkábban keresnek - és Te is egyre ritkábban keresed őket... nekik megmaradt az életük, a társaságuk, a programjaik, talán hiányzol belőle kicsit, de az életük a megszokott kerékvágásban folyik tovább, míg Te idegen magányodban megőrülsz a SEMMItől, de nem akarod terhelni őket, nem akarsz rájuk akaszkodni a kommunikációhiány miatti kényszeres társalgási késztetéseddel.
    Számolod a napokat, tonnaszámra zabálod a csokit, vicces képeket és dolgokat posztolsz a fészbúkra, hogy felvidítsd magad és iszol, hogy fényesebbnek tűnjön az a lehangoló kép, amiben egy világvégi kis falu szállodájának személyzeti szobájában telik az életed napi 10-12 óra meló mellett, míg mások VALÓBAN ÉLNEK. És azzal a hamis illúzióval vigasztalod magad, hogy de majd amikor otthon leszek, én is élni fogok, bulizni járok, barátnőzök, pasizok éjjel-nappal, normális életem lesz nekem is.
    Hát hogyne... 2 hónapra. Aztán kezdődik minden elölről... előbb-utóbb megszűnnek a barátságok, elkopnak a haverok, hiszen "sose" vagy otthon, Veled nem lehet közös programokat, nyaralásokat, túrákat, bulikat szervezni, nem vagytok részei egymás mindennapjainak, nem tudod, mi történt velük. Lassacskán elszokik Tőled a családod is, amikor otthon vagy, sűrűek a súrlódások, veszekedések, és idővel ez egyre, egyre rosszabb lesz, hiszen változik mindenki valamerre... egymástól függetlenül, külön-külön, más környezetben, más behatások, más körülmények hatására mindenki totálisan más irányba fog változni, mindenkinek kialakul a saját, magányos életritmusa, egyre nagyobb lesz a távolság, a szakadék köztetek, egyre kevésbé fogjátok érteni egymást, egyre kevésbé lesz boldog a végre-együtt-töltött idő.
    A szerelmek, házasságok ha erős alapokon állnak, egy ideig bírják a strapát, de rövidebb-hosszabb idő után azok is véget érnek. Közös élmények, közelség, beszélgetések, együtt töltött idő, gyengédség, érintések - és igen: szex - nélkül hogyan is működhetnének tovább?
    Patthelyzet. Hazamész a munkanélküli nyomorba, ahol van életed, vagy maradsz a pénzért magányos robotgép? Esetleg megpróbálsz itt, külföldön barátokat, társaságot szerezni, életet építeni. Ha bírsz, ha akarsz, ha mersz, ha tudsz.
    De Te valójában csak pénzért jöttél, hogy otthon majd könnyebb legyen. Csakhogy pár hónap alatt itt sem lehet ám megmilliomosodni. Ahhoz pár, és jó pár év kell, és akkor is csak annyid lesz, hogy veszel otthon egy lakást - vagy belekezdesz valami vállalkozásba (ahol esetleg néhány hónap alatt elbukod azt a pénzt, amit a véreddel, verejtékeddel, életed feladásával szereztél). És mindeközben megszűnt az otthoni életed - és nem lett másik itteni. Ha hazamész, kezdhetsz mindent elölről, már nincs meg az ismerős, aki olcsón szerzett ezt-meg-azt, bezárt a kedvenc boltod, eltévedsz, mert telerakták egyirányú utcákkal a környéket, az új háziorvosodnak még a nevét sem tudod, és a vízvezeték-szerelő telefonszámán előfizető nem kapcsolható.
    Viszont van pénzed. Otthoni mércével mérve sok, de valójában fényűző luxusokra nem telik belőle. Élhetsz, kicsit nagyobb lábon, mint a többiek, ehetsz téliszalámit is, nem kell meggondolnod, kocsival indulj-e el, mert telik tankolásra, tudsz venni néhány új ruhát, bútort, műszaki cikket, háztartási gépet (ami már 10 éve aktuális lett volna), fillérezgetés nélkül mehetsz el bulizni, bevásárolni, néha beülhetsz egy étterembe kajálni, ha kedved szottyan rá és nagyjából ennyi. Tudom, sokaknak már ez is mesebeli álomvilág, rózsaszín kéjmámor. És bizonyos mértékig kárpótol, persze, hiszen a pénztelenség, a csóróság elől menekültél, csak akkor még nem tudtad, hogy a semmibe.

    Na, ez most valószínűleg kőkeményen depressziós hangvételű irománynak tűnik, pedig valójában ENNYIRE rosszul azért nem érzem magam :) Szerencsére van az az alaptulajdonságom, hogy bárhol és mindenhol képes vagyok jól érezni magam, ha akarom, mindig találok dolgokat, amiknek örülni tudok, amik boldoggá tesznek, amik feldobnak. Ha más nem, akkor például az, hogy ráakadtam a neten Szilvási Lajos Egymás szemében című remekjére PDF-ben és most újraolvasom, sokadszorra már, de kitartó imádattal. :)
    Ettől függetlenül amit leírtam, az igaz, és bizony, ez is egy oldala a külföldi munkavállalásnak. Ennek ellenére én senkit sem le, inkább rábeszélek erre a dologra, főleg Svájcra, főleg vendéglátóra, egyrészt mert ezt ismerem, másrészt meg ezt tudom, hogy itt, ebben lehet munkát találni - legfeljebb hazudik az ember egy kis tapasztalatot, oszt' hadd szóljon, csak egy kicsit legalább beszéljen németül!!!!!
    És mindig ez az, ami hiányzik. A fotelból irigykedő, seggüket évek óta a nyomorban meresztő kedves ismerőseim mind csodálattal és áhítattal mondják nekem, hogy mennyire klassz nekem, hogy szereztem ezt a svájci melót, és mekkora szuper jó dolog ez, bárcsak ők is, bárcsak nekik is, de hát ugye SAJNOS nem beszélnek nyelvet... hát bazmeg, akkor tanulj meg németül!!!!!! Ahány éve munkanélküli vagy, ha mindennap csak egy szót megtanultál volna, már jobban beszélnél németül, mint én!!!! Értem, hogy nincs pénzed nyelvtanfolyamra, de van interneted, tölts le ingyenes nyelvleckéket, kérd el a szomszéd gyerek német nyelvkönyvét, nézz német tévéadókat (úgyis 200 csatornát nézel otthon, mert az egész napi seggmeresztést valamivel túl kell vészelni, és tévére persze van pénz), keress egy nyugdíjas nyelvtanárt, aki barterben tanítgatna egy kicsit, miközben te megszereled a csöpögő csapját vagy kitakarítod a lakását, mittudomén, ezer lehetőséged lenne rá, hogy legalább az alapszintű kommunikációig eljuss, ha nem is németül, akkor tanulj angolul, itt mindenki beszél angolul, és egy konyhai kisegítőtől vagy egy szobalánytól nem elvárás a német, csak a főnökség tudjon vele valahogyan szót érteni... persze, nekem ennyi helyzeti előnyöm volt, hogy már tudtam a nyelvet. De aki meg tudja, annak meg más nyűgje van örökké, messze van, pont az ünnepek alatt, mi lesz a kutyámmal, egyebek... akkor viszont azt mondom, hogy ne tessék irigykedni és vágyakozni, akkor meg kell elégedni az otthoni körülményekkel, lehetőségekkel. Ha ellenben annyira nagyon szúr a szög, hogy tényleg tarthatatlan a helyzet, akkor viszont meg nem nyafogni kell és kifogásokat gyártani, hanem felemelni a segget a tévé elől és tenni érte, hogy más legyen. Én mindig, mindenkinek felajánlom, hogy segítek, amiben tudok, hogy ne legyen olyan elveszett, béna szerencsétlen, balfék, mint én voltam az elején. Egy, EGYETLEN ember volt eddig, aki hallgatott rám, 2 héten belül lett állása Németországban. Ezer éves nagyon régi barátnőm írt még tavalyelőtt, hogy rémes helyzetben vannak, a férje több nyelven beszélő mérnök, de munkanélküli lett, ott a 2 gyerek, nem tudják fizetni a lakáshitelt, elvállalná az ember a vendéglátózást is, csak pénzt keressen, segítsek, merre induljon el. Megadtam a munkaközvetítő honlap címét, megmondtam, mit és hogyan írjon be, töltsön ki, 2 hét múlva Münchenben volt. Mert ő tényleg AKARTA.


    Na, ennyi. Ezt csak azért, hogy teljes legyen az a kép :)
    Te, Tagama, bae és 4 másik ember kedveli ezt.
  5. Tegnap estefelé Tagamával "összefutottunk" a fészbúkon és megállapodtunk, hogy eléggé hasonlóan gondolkodunk erről az idegennyelv-kérdésről, ő akkor már konkrétan írta a blogot, nekem csak ma állt össze véglegesen a fejemben, amit erről gondolok és szívesen kiírnék magamból.
    Szóval ami nálam totál kiveri a biztosítékot, az első körben az, hogy amikor kiderül, Svájcban dolgozom, mint felszolgáló, mindenkinek az az első (vagy néhányadik) kérdése: és beszéled a nyelvet? Újabban már erre elkezdtem azt válaszolni, hogy nem, itt mindenki beszél magyarul, és az étterem ajtajára is ki van írva, hogy belépés csak alapfokú magyar nyelvtanfolyam elvégzése után. Mégis mit gondolsz, bazmeg?!?!?! Hogy nyelvtudás nélkül szaladgálok itt a mindenféle nációjú vendégek között és jelbeszéddel kommunikálunk?!?!?!
    Na, miután ezt a kört letudtuk, akkor üzembiztosan kilyukadunk oda, hogy nem tudsz nekem is ott valami melót??? Dehogynem, barátom, tudok. Aztán TE a németet beszéled-e?!?! Amire a legeslegkedvencebb válaszom (10-ből 9-szer), aminek hallatán lerohanok az agyamról és a Holdba fel tudnám rúgni az embert, hogy óóóóó, német kell???? Hát tudod, az a nyelv nekem nagyon nem fekszik, nem tetszik, én inkább angolos vagyok... Igen, cseszed, angolos vagy?!?!?!? Lefordíthatom ezt az eget rengető baromságot, amit mondtál?!?!?! Valójában arról van szó, hogy soha a büdös, kicseszett életedben nem volt halvány segéd közöd sem egyetlen idegen nyelvhez sem (az általános iskolai oroszt kivéve, de arról akkor se volt fingod se, ahogy most sincs), de mivel a tévéből-rádióból, de még a villanyborotvád on-off gombjáról is az angol szpícs ömlik rád, hát a világ több száz nyelve közül az tűnik ismerősnek számodra, és ettől a téves benyomástól vezérelve alakulhatott ki benned az az agybeteg elmélet, ami ezt az orbitális fasságot mondatta veled, hogy te angolos vagy... de ha tényleg angolos vagy, akkor mondj már nekem pár összefüggő angol mondatot! Jah, hogy nem jutunk tovább az oh, i miss you, baby - típusú kedvenc zenekarod slágeréből kiollózott, magasröptű és mélyértelmű tőmondatoknál?!?!?! Akkor milyenes is vagy te, agyoniskolázott, IQ-fighter?!?!?! És mondok még valamit, hadd tudd meg a NAGY TITKOT: egy nyelv nem attól tetszik valakinek, hogy milyennek hallja, ó nem... gondolj csak bele, a gyönyörű és dallamos spanyol nyelv ugye tetszik???? De ha holnap ledobnának ejtőernyővel Spanyolország közepén, és X ideig ott kellene rostokolnod, egyetlen árva betű nyelvtudás nélkül, elhiszed nekem, hogy már a harmadik napon hánynál a spanyoltól?!?!?! Hogy mindenki ezen a köcsög, kicseszett nyelven dumál neked, és te nem érted, és nem tudsz kommunikálni, és nem tudod megértetni magad??? Bizony, barátom, egy nyelvről SOHA nem szabad előre eldöntened, szereted-e, tetszik-e, mert attól fogod szeretni és attól fog tetszeni, hogy megtanulsz kommunikálni rajta!!! És lehet az urbuntu, vagy szuahéli, ahogy sikerélményed lesz, hogy akár minimálisan is, de képes vagy kommunikálni, elkezded megszeretni azt a nyelvet.
    Nekem ne mondja senki, hogy az egyik nyelvet meg tudja tanulni, a másikat nem, átlagos értelemmel, intelligenciával, egy kis igyekezettel MINDEN nyelven meg lehet tanulni egy alapszintű kommunikációt! Csakhogy az ilyen fanyalgó, nyafogó seggfejek 90%-a otthon ül a langyos szarban, ami már a szájáig ér és már hullámzik is, évek óta munkanélküli, vagy éhbérért dolgozik, de kényelmesebb neki este beledögleni a fotelba a tévé elé egy sörrel és siránkozni, mint tenni valamit saját magáért. Angolos vagy, bazmeg??? Igen???? Az elmúlt 4-5 évben, mióta igazán hízik a szar körülötted, miért nem tanultál meg akkor ANGOLUL legalább????? Ha minden áldott este a tévé előtti döglés helyett csak 5 szót és egy nyelvtani szabályt megtanultál volna, már jobban beszélnél angolul, mint én németül, aki közel 20 éve használom szinte folyamatosan a nyelvtudásomat!!!!! De a fotelból sírni sokkal, sokkal egyszerűbb, mint elindulni és TENNI valamit - és közben például ki tudsz ötleni külföldi munkalehetőségekre is ilyen frappáns kifogásokat, hogy bocs, én inkább angolos vagyok. Hát akkor legyél angolos otthon, sörrel a kezedben. De amikor elkezdődik este a Coloumbo, akkor gondolj rám: én ebben a percben is tányérokkal és poharakkal rohangálok, és minden egyes ledolgozott órámért 3 ezer forintot kapok kézhez tisztán, nettóban. Amikor reklám van a Coloumboban, akkor arra is rá fogsz érni, hogy ezt beszorozd napi 9 órával és havi 22 munkanappal. Mert ÉN németes vagyok, tudod? Mert ÉN képes voltam kilépni a komfortzónámból, és tenni magamért, a családomért valamit. Nekem nem a német volt a problémám, igazad van. De tudod: mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb. Nálam jobban ember nem szenvedi meg a világon a külföldi melót, minden egyes alkalommal bőgve indulok el otthonról, és hazafelé az autópályán az első táblát, amire már ki van írva, hogy Budapest, megkönnyezem... hosszú évek óta, minden alkalommal. És mégis csinálom és bevállalom, hogy hosszú évek óta nincs Karácsonyom - Szentestém, nekem nincs Szilveszter, lemaradok a szeretteim szülinapjáról, esküvőkről, keresztelőkről, temetésekről, bulikról, én nem járok nyaralni, nekem esténként nincs kihez odabújjak, engem nem ölel át, biztat vagy vigasztal senki, magam vagyok, egyedül, és erősnek, határozottnak, keménynek kell lennem, mert itt nekem senki nincs, aki segítene. Tudom, Te angolos vagy. De tudod mit? Én meg családcentrikus, szentimentális Rák, akit a szerettei, a családja közelsége éltet - és mégis itt vagyok. Mert ez a legtöbb, amit jelen helyzetben magamért és a családomért tenni tudok, hát megteszem. És te azt mondod nekem, angolos vagy?!?!?!? Hát cseszd meg.

    (bárminemű hasonlóság a leírt pédabéli ismerősömmel csakis a színtiszta paranoia műve, valamint akinek nem inge, ne gombolkozzon, és a többi... love and peace)
    Te, Mamóca, ekime6 és 4 másik ember kedveli ezt.
  6. Ma ezzel a motorral érkezett hozzánk egy közel 70 éves... most mondjam, hogy bácsi? :D És a főnököm élénk érdeklődésére elmesélte, hogy a motorján a legtöbb kiegészítő egyedi megrendelés alapján gyártott cucc - az oldalkocsiban például le tudja dönteni az ülést és alhat benne :eek:
    Eléggé ledöbbentem rajta, pláne, amikor az is kiderült, hogy az egész cucc 2 éves, és a (természetesen Akrapovic) kipufogószettel meg a többi ezzel-azzal együtt 52 ezer svájci frankot költött rá, ami a legjobb indulattal számolva is 12,5 millió forint...

    Viszont csomó érdekességet is megtudtam tőle... eddig soha nem foglalkoztatott, hogy egy oldalkocsis motort hogyan kell vezetni, de most kiderült, hogy frankón külön tudomány. Például a kanyarodáshoz ugye dönteni nem lehet, de még csak kormányozni sem kell (kivéve a valóban éles kanyarokat). Hanem az oldalkocsi tehetetlenségét kihasználva jobbra kanyarodásnál gázt kell adni (így a meglóduló motort a késésben lévő oldalkocsi jobbra fogja húzni) - balra kanyarodásnál pedig az első fékkel fékezni kell, így a lendület hajtotta oldalkocsi szépen eltolja balra a motort... hát bakker... évtizedekbe telne, mire ezt megtanulnám... :D

    Ja, és az oldal-hálókocsiról még egy érdekesség: 180 km/h -ig van hitelesítve... azt hiszem, csak eldobnám a hajam, ha az autópályán meglátnám elrepeszteni a bácsit oldalkocsistól 180-nal :D :D :D


    003.JPG 004.JPG

    Csatolt fájlok:

    • 002.JPG
      002.JPG
      Fájlméret:
      2.5 MB
      Olvasás:
      323
    Te, Katas, csacskamacs és 3 másik ember kedveli ezt.