Túrázások a határon innen és túl

Hosszú hetek és még hosszabb forgalmi órák utána, ma végre sikerült, amire nyár óta vágytam

Egy órára volt időpontom - pont akkor szakadt az eső, és a kedvem sem volt valami fényes, "úgyis megbukok". Hogy honnan jött mindez?

Három hét kihagyás után (ami szintén az esőben való esti vezetés és az azt követő tüdőgyulladás okozott), végül pénteken mentem újra forgalomba - egyedül. Döbbenten néztem az oktatómra, hogy ez miért, mindig ketten mentünk. Közölte, hogy tudnia kell, hogy állok. Okéééé.... hát megtudta!

Én nem tudom mi volt akkor velem, de ilyen baklövéseket még az első órán sem követtem el. Jobbra kanyarodó sávból balra mentem, átsoroltam 3 sávot index meg minden nélkül... Az óra végére elkeseredetten és egy jókora fejmosással a hátam mögött indultam haza, azzal a biztos tudattal, hogy csak tavaszra lesz meg az áhított plasztik darab. Persze ezen zakatolt az agyam egész hétvégén, senki és semmi nem tudott más véleményre téríteni.

Aztán eljött a hétfő - azaz ma Ugyancsak szakadó esőben indultam el a pályára, fél órával a vizsga előtt, ahogy kérték. Persze a Bakkecske már ott "várt", és mielőtt megkaptam volna a fülest meg a mellényt, még odasúgtam neki: ,,Csak maradjunk függőlegesben, oké?" Tényleg nem volt más vágyam


Vizsgabiztos bebaktat, mosolyog, papírok rendben (jut eszembe, azon sem akadt fent, hogy a velem vizsgázó pasi a saját 50 lovas HD-val jött a pályára a szeme láttára végül is, a gép papírjai rendben voltak, akkor meg mit szívózzon, nem? )


Az indulásnál sem ment minden egyszerűen, már vártak rám a kijáratnál, de én még mindig a Kecskével küzdöttem. Merthogy sikerült úgy betenniük két másik vas közé, hogy én épp elfértem. Előttem viszont lejtős rész, utána a rutinpálya, ahol vizsga volt. Oké, leszállunk, toljuk. Persze Viki, ehhez még gyúrnod kell Vagy 3 percig szórakoztam mire sikerült nekem is kigurulnom vizsgatársam mellé és indulhattunk.


Az oktatóm előre közölte, hogy főút, meg jobbkezes lesz, mert a vizsgabiztos nem akar velünk kitolni az egyirányúakkal. Meglepődtünk, de örültünk, ilyen időben szerettünk volna minél hamarabb túlenni rajta. Nem is cseréltünk helyet, 35 perc alatt végeztünk. Magára az útvonalra nem is emlékszem, csak egy szerencsétlen gilisztára amin átmentem


Visszaérve epekedve vártuk az eredményt és amikor mindketten mosolyogva szálltak ki a kocsiból, tudtuk, nincs probléma "Megfeleltek" - ritkán örülök ennyire egy szónak.



Úúúúúúúúúúgyhogy már csak az elsősegély van, aztán rohanok a hivatalokba hogy megszerezzem ami engem illet ^^

Remélem május 12-én már saját géppel mehetek a NNMN-ra.

Nohát, sok hétvégi vezetés meg bójadöntés után hétfőn végre valahára megvan a rutinom is.

Az előző postban említett kis 125-össel már épp kezdtem megszokni a dolgot, még az eltünedező ürest, meg a késői gázt is, erre egy alkalommal az oktatóm mondta, hogy már azt hozzam ki, amivel vizsgázni fogok.

Belső infók alapján már nem volt szimpatikus a Bakkecske - és valóban rászolgált a nevére az a kis dög.

Sanyi szólt, hogy óvatosan a gázzal, elmegy az alapjáraton, és az első köröknél még figyeltem is. Meglepődtem, nem rángatott, ugrabugrált. Aztán jött a fekete leves

Az utolsó feladatnál már jöttem visszafele, amikor nem kellő figyelemmel húztam azt a kart, és a vas úgy megugrott, hogy azt hittem, menten ledob magáról. Ijedtség meg meglepődés nem jó páros, talán ha húsz centire álltam meg a gumifaltól.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni a végére. Sok-sok kör után összeszoktunk és máris jött a várva-várt vizsga, némi szabadságolás miatti csúszással.


Rettenet melegben, épp egy órakor várakoztunk a pálya szélén öt sorstársammal, akik, mondjuk... nem az én súlycsoportomból jöttek Jól néztem ki a 150 centimmel a legalább két méteres pasik között.


Egyszer csak hallom a nevem, odabattyogok a vizsgabiztoshoz, aki feltűnően jó kedvében volt, mert mosolygott folyamatosan - szerencsémre. "Nem sok ilyen kaliberű vezető van. Hát maga meg miért akar motorozni? " - közölte. Én meg inkább idegesen, mint jókedvűen válaszoltam: "Hogy eggyel többen legyenek"
Még beszélgettünk vagy húsz percet a balesetről, látta, hogy sántítok, aztán "illene már elkezdeni mondani a dolgodat is".


Bele is kezdtem: kormány, gumik, index, lámpák, fékek, aztáán a kimaradt első villa. És amikor megláttam, mi volt a sárvédőn, felsikkantottam, nem túl méltóságosan CSAM-os matrica virított rajta, kissé porosan, de jól láthatóan. Fülig érő szájjal porolrtam le, hogy aztán pár perc múlva már le is szálljak: a feladatokat üres fejjel vezettem, nem is tudtam rágondolni, olyan gyorsan végeztem.


Pasik tapsolnak, oktatóm, vizsgabiztos mosolyog, már tudtam, hogy pipálhatom ezt is. És valóban


Pénteken már szabadulok a forgalomba Hála a szerencsét hozó CSAM-matricának.

Ahogy előző postomban meséltem, valóban sikerült odáig eljutnom, hogy egyedül, egyes-egyedül ülhessek motorra Fantasztikus érzés, kicsit még szokatlan meg bizonytalan, de tetszik

Végül is vasárnap kaptam időpontot, így reggel tízre kibaktattunk az Írottkő parkhoz, az M3-as felvezetője alá. Kicsit korán érkeztünk, mert még senki nem volt, de nem baj, addig kiszedem a zabszemet a hátsómból.
Közben érkezett egy autó, kapu kinyit, elkezd körözni. gondoltuk, bemegyünk, ne az út szélén álljunk már. Ez sikerült is, csakhogy amikor átsétáltunk az úton, kis híján elütött a pasas. 30 méterről látni lehetett hogy átmegyünk, át is értünk volna, de még rágyorsított. Köszönjük a megértő üvöltözést.


Kis afférunk után (amúgy azt a pasit már akkor legszívesebben megtéptem volna ), végre megérkezett az oktatóm, egy fiatal srác, meg egy sorstársam, akinek nem sikerült a rutin, és jött még gyakorolni. Reménykedtem hogy csak ketten leszünk, de késéssel jött még két ember, így 3:1-re csökkent a pasi-nő arány a csapatban


Kitoltuk a vasakat a közeli garázsból, és Sanyi (az oktató) rábökött egy sok mindent megélt suzimukira. "Ezzel fogsz először, aztán jöhet a nagytesó" - int a valamivel jobban kinéző 250-es felé.

Jó-jó, nekem elsőre ez is megteszi, főleg hogy kuplungkart nem ért még az ujjam. Rácsüccs, rövid magyarázás - ami alatt meglepődtem, milyen érthetően mondja, és abszolút kedvesen, semmi lenézős, kihanénnem stílusban. Hmm, piros pont. (Meg egy puszi Kisvirágnak az ajánlásért )


"Kuplung behúz, egyes, kis gáz, aztán csúsztatással indulunk" - kapom az utasítást. Lábam még lent, csinálom a hallottak és tádááááááá. Elindultam Lépegetve, de örültem, hogy megyek. Köröztem párat a gardedámmal, aztán egyedül. Közben némi akadály a pályán, egy mit sem sejtő galamb totyog át - gyorsan megtanultam fékezni, mert a madara csak azért sem szállt fel.

Kis gyakorlás után kettesbe fel, vissza egyes, kanyarodás nagy ívben majd szűken, végül jött az egyes rutinfeladat. Először az oktatóm, majd én, végül már a fiúkkal róttam a köröket.

A suzimukival egyébként remélem összeszokunk. Ürest alig találni, ha van kedve előjön, ha nincs, úgysem fogom megtalálni, gázra 2-3 mpes késéssel húz, első fékkel csak óvatosan.

Nem borultam, csak borítottam egy bóját, kellett a sikerélmény Egyelőre örülök ennek is és reménykedek, hogy a továbbiakban is marad ez a tendencia.

Nem sokkal ezelőtt olvashattátok egy bejegyzésemben, hogy a makacs fejembe vettem, miszerint megcsinálom a motoros jogsim, mindenki ellenzése ellenére.

Mondtam, hogy fogom, nem?

Két hete beiratkoztam egy hétvégi tanfolyamra, mert a munkám miatt sajnos többre nem volt idő. gyorstalpaló, úgymond, nem is volt túl szimpatikus, de hát egye fene, ez van, ezt kell szeretni.

Voltunk összesen hárman, családias hangulat volt mindkét nap. Az oktató jó fej, meg sem állt a dumálással, mi meg a jegyzeteléssel. Vasárnap azzal köszöntünk el, hogy majd hívnak, mikorra lesz vizsgaidőpont, addig marad a szorgalmas gyakorlás.
Az első napokban még ez ment is, de a második hétben már lustultam, nem is volt idő.

Aztán csörgött a telefon, 3 nap múlva mehetek vizsgázni a XIX. kerületbe. Hirtelen gyomorgörcs, zabszem, miegymás, ahogy kell

Megérkjeztünk sokan (20an szám szerint) a vizsgaközpontba, egyenként szólítás majd géphez ültetés, közben némi döbbenet, milyen klassz lett a vizsgalapi képem
Amikor leültettek a 3as asztalhoz, már tudtam, nyert ügyem van. Szerencseszám, eddig mindig bejött, hátha most is! (gyors imarebegés)


Észre sem vettem, a képernyő máris kiírta: Sikeres vizsgát tett. Kő legördül, gyomor elenged, tüdő fellélegez.

Naugyehogymegmondtam

Szombaton már megyek is rutinra

Avagy a Nestea életmentő, és a nőnek (általában) igaza van.

Előröl mesélem, rendben? Könnyebb elkezdeni is, meg nem mindenre emlékszem a végéből.

Idén a beleset miatt a nyár nagy része sajnos kimaradt számunkra, így úgy döntöttünk, teszünk még egy nagyobbacska kört valahol, amolyan nyári végi levezetésként.
A határ amin belül mozoghattunk, Nagy-Magyarország volt (jut eszembe, előre bocsátom azoknak, akiknek ez csípi a szemét: a szlovák városneveket igenis magyarul írom - már amelyiket lehet. Nincs különösebb oka, csak így emlékszem rá.)

Tervezett cél: Magas-Tátra
Tervezett út: 650 km
Tervezett idő: 12 óra


Nohát, ezekkel a kitűzésekkel indultunk el reggel 4-kor, betervezve némi (mondjuk 1 órányi) kavargást is.
Nem mondom, a 3 órás kelés kicsit nyűgösre meg didergősre sikerült, de nem tagadhatom, gyönyörű volt. Az út egyik felén a lemenő telihold, a másikon a felkelő Nap.

Mivel a nagy terv csak 1 nappal azelőtt jutott eszünkbe, ezért első dolgunk volt (tankolás, izzócsere és gumifújás után) eurót váltani. Sok sikert hozzá, gondoltam magamban, hajnali 5-6 fele még semmi nincs nyitva, főleg vasárnap.
Az egyik balassagyarmati üzletlánc parkolójában akadtunk magyar-szlovák nénik csapatára, busszal, rögtön néztünk is szépen, hogy ugyan egy pár eurót had vegyünk már, legalább míg találunk váltót. Adtak, tízet - nem sok, de ha benzinről van szó, utólag mondom, baromi sokat ér.

Aztán ahogy mentünk tovább Nagykürtös (Vel'ky Krtís - Nem szeretem a szlovák neveket, sokszor nem érettük egymást a párommal, mert egyikünk se tudta kimondani, de mindkettőnk teljesen máshogy ejtette). Szóval ahogy beértünk az egyik völgybe, a nap hirtelen eltűnt, és mint a filmekben, tejfehér köd kebelezett be minket. Tényleg harapni lehetett, megpróbáltam, finom volt Na de komolyan: életveszély.
És miért is ne a legrosszabb körülmények között romoljon el a hátsófék?!
Szokott a Guzzi ilyet; néha napján, ha olyanja van, egyszerűen elszáll a fék, és hiába tapossák, tojik rá. Aztán pár pillanat és hopp, már jó is. (Ez általában akkor van - mármint a "jó" -, amikor meg akarják javítani...)
Kényszerszünet, kis nyammogás a reggelin, de a köd csak nem mászik odébb, nincs mit tenni, felhajtott plexivel gurulunk tova. (Azokon keresztül sem láttunk semmit, sőt, még rosszabb volt mint a köd.)

Aztán a szerencsének jó kedve volt és mellénk szegődött: a köd felszállt, a Nap kisütött és lett vagy 30 fok, ami igencsak indokolatlan a hegyekben, nem? Én nem bántam, kivettem a kabátból jó szolgálatot tett thermo bélésem, úgy gurultunk Zólyomra (Zvolen), ahol végre találtunk váltót. Hurrá, konfetti, örömmámor.

Kissé kinéztek minket a parkolóból (lehet hogy az árpádsávos matrica miatt...?), úgyhogy gyorsan el is mentünk egy parkba gondolkozni (meg enni), hogyan tovább. Nem ez volt az eredeti út, de párom szeretett volna egy kisebb (cöh... ha én ezt előre tudom...) kört tenni Besztercebánya felé. Jól van, nem gond, belefér.

Itt már azért voltak dimbek-dombok, nem nagyok, de már szépek, úgyhogy vigyorogva kukkoltam az ülésemről minden szembe jövő kiemelkedést. (Az ülés és a túrázáshoz még nem szokott, ilyen téren szűz fenekem afférjáról később még lesz szó.)

A fene se gondolta, hogy itt ekkorák a távok, már egy órája figyeltem egy hegyek, de még mindig ugyanakkorának tűnt.
Egyébként a látszat csal, nem voltam friss meg fitt, többször arra riadtam hogy dőlök el oldalra és csak a beakasztott kezem tart meg. Aztán mikor a páromat is emberesen lefejeltem (szegény új plexim...), megelégelte a dolgot. Félreállt egy bolthoz és eltűnt - pár perc múlva jött a felmentősereg: cukor, némi Győri Édes Jóreggelt-koppintás (talán csak a zacsi volt más színű) és a koffein egy üveg hűvös Nestea személyében.

Áldjon az ég, össze-vissza csókolgattam, aztán minden figyelmem eme két dologra terelődött. Tényleg csak ez kellett, pár perc és olyan voltam mintha aludtam volna az éjjel
Már éberebb fejjel nézegettem Árvaváralját (Oravský Podzámok,). Hát emberek, minden tiszteletem az építőknek, én még alulról is beleszédültem, pedig csak megkerültük. Azoknak meg még inkább respekt, akik be is tudták venni.

​

Folyt.köv. hamarosan, addig is itten egy térkép, merre mentünk. (Megsúgom: a fele sincs rajta, annyiszor eltévedtünk )


<iframe marginheight="0" marginwidth="0" src="http://maps.google.hu/maps/ms?msa=0&ie=UTF8&ll=48.440134,19.671021&spn=1.889512,1.592436&msid=214186180401390063521.0004aa51216f19dc83811&output=embed" frameborder="0" height="350" scrolling="no" width="425"></iframe>
<small>szllovákia1 nagyobb térképen való megjelenítése</small>

A vágy biza csuda jó dolog - de ha még akarat meg tettvágy is párosul hozzá, ottan már különleges dolgok történhetnek.

Történt ugyanis, hogy a makacs fejembe vettem valamit, történetesen: nem akarok benzintyúk maradni, ahogy egy-ketten már megjegyezték. Nekem jogsi kell, mert nem elég, ha csak más háta mögül érezhetem azt az érzést, amitől remeg a lábam, és a lelkem nem bennem, hanem felettünk száll jó magasan.
Az álomnak több dolog is útjába állt, egy-kettő példa gyanánt: a korom, ami nem épp nagy szám, a súlyom, ami szintén nem valami eget rengető érték, no meg a Jóisten nem volt bőkezű, amikor lemérte hogy mekkora is legyek.

Ezekből sajnos összeadódik, hogy nem lehet sem magas ülésű, sem kicsit súlyosabb dolgokról álmodoznom. (Párdon: álmodozni szabad, csak nem lesz belőle semmi.)

Szerencsémre a párom támogatott, így aztán egy nap munka után lóhalálában rohantunk Zuglóból Dunakeszire, a Mille motorhoz, hátha találunk valami nekem valót. Kezdőként semmi hűdenagyra nem vágyom, annak is örülök, ha a kis 50-essel el tudok majd furikázni.
Az üzlet épp zárt, no de az eladó rendes volt, még gyorsan körbevezetett és bemutatta az említett kis ötvenest.
Nem volt felhőtlen a találkozást - finnyás nőcske lévén sok mindennek kell klappolnia a szerelemhez. A Derbi GPR 50es sem nem tetszett, se nem volt kényelmes, se nem volt megfelelő úgy semmilyen szempontból... Hiába, no, lehet másnak bejön, szíve joga, én passzoltam a lehetőséget.

Lehorgasztott fejjel baktattam körbe a többi vas között, míg a párom az eladóval csevegett (megjegyzem, az 1200-es Guzzi után elég nevetségesen nézett ki a Derbin). És akkor megláttam és szerelem volt és boldogság. Rögtön felpattantam rá, jött a sóhaj: áh, ez kényelmes és leér a lábam! Támasz fel, újabb meglepetés hopp és még könnyű is, még az én 45 kilómmal is. A kormányra rásimult a tenyerem, kicsit ráhajolva éreztem, ez nekem lett teremve.

Párom még mindig beszélgetésben, mondom magamnak, addig is megnézem, mit tud. Rápillantottam a cetlijére, hümmögve vettem tudomásul, hogy kezdésnek éppen megfelelő, árban is kifizethető, főleg, mert akció volt rajta, 400-at engednek belőle, ráadásul forgalomba helyezéssel együtt.

Körülbelül eddigre ért oda az eladó, meg a párom is, mindkettejük szemében furcsa fény: tudtam, itt készül valami. A zömök férfi halkan közli, hogy örül, hogy tetszik, de ehhez bizony már nem elég a B-s jogsi, merthogy 125-öst fogtam ki magamnak.
Nem baj, mondom, megoldjuk, de nekem lesz ilyenem!

Elhamarkodott kijelentés volt.

Zártak, így mennünk kellett, de végigvigyorogtam az utat, még új szerelmem neve sem tört le, pedig először mosolyra görbültek tőle ajkaim.

Hazaérve aztán boldogan újságoltam mindenkinek, még haza is csörögtem, mit találtam. Ám a galád család lelkesedésem helyett kijelentette, nem fogok ilyen masinára ülni, amíg nincs meg a B-s jogsim, mert ők ezt ki nem fizetik.
Engem viszont nem ragadtattak el a négykerekűek, ráér az még.

Ha valamit elhatározok, és abban valaki avgy valami akadályoz, csak még jobban akarom. Márpedig nekem lesz A-s jogsim, még ha korlátozott is, még idén, és igenis, ha nem is most, de valamikor a jövőben újra találkozunk a szerelmemmel, és akkor már haza is fogom hozni, addig éljek.
Már azt is tudom, hova fogok beiratkozni, mégpedig a jövő héten, és csakazértismeglesz, saját költségen.


Csak egy kérdés maradt függőben: piros-fekete vagy fekete-fehér összeállításban tetszik nektek jobban?

Derbi Mulhacén 125

Januárban ismerkedtem meg jelenlegi párommal, akivel egymásnak teremtett az ég is. Ő mutatta meg, mennyi csodás dolog is van a motorozásban, és azóta szinte függő lettem. Ő több ezer km-t vezetett már, bejárta egész Nagy-Magyarországot a kisebbik Guzzin (750-es Breva), sosem volt komolyan balesete, legföljebb egy-két eldőlés, így biztonságban éreztem magam mellette. De az ördög sosem alszik...




Késő tél-kora tavasz lévén nem sok helyre mentünk addig, de amint egy kicsit enyhült az időt, máris nekivágtunk a környéknek.


Első nagyobb tavaszi - merthogy akkor még az volt - kirándulásunkhoz nem választottunk messzi célpontot, mindössze a csodás Északi-Középhegység volt a tervben. (Első jó tanácsként, amit majd a végén magyaráznék: mindig legyen pontos útvonalad és célpontod, ha indulsz valahova!)

Nem indultunk korán, elvégre nem több ezer km-ről volt szó, egy kiadós reggeli után még tankoltunk, matricát vettünk, aztán Guzzira fel és irány az M3-as.

Jó forgalmat fogtunk ki, csak úgy szeltük a km-eket, nem volt nagy forgalom, így hamar elértünk Gyöngyöshöz, ahol letértünk a pályáról és városi utakon mentünk tovább. A térkép a plexi mögé csúsztatva jól jött, mert a telefonon lévő helymeghatározó többször mondta fel a szolgálatot. Ennyit a technikáról. ;-) Közben megálltunk egy útszéli bobpályánál, nem tudtunk ellenállni - én a kíváncsiságnak, párom a nosztalgiázásnak, így elmentünk egy-egy körre. (Ha jól emlékszem, 3000 Ft/ 10 kör volt a díj, felszerelés nélkül, mert természetesen saját bukóval és kesztyűvel vágtunk bele.) Hát, kezdőként nem mentem eszement sebességet, 10 másodpercet vert rám rögtön a 3. körnél, és a végén már csak azt láttam, hogy ő vígan fényképez a pálya szélén, míg én elkörözgetek magamban. Jó móka volt, még ennek ellenére is

Mártafüred, Sástó és Mátraháza után végre rátérhettünk a Kékesre felkapaszkodó kis utacskára. Bevallom, én még nem jártam itt, így élveztem a kis szlalomozást a szintén felfelé tartó autók között.

Némi keresgélés árán találtunk egy félreeső helyet, ahol senki más nem parkolt, csakis motorosok - mégsem két Wartburg közé kellett letennünk a kicsikét. Nem voltunk egészen a tetőn, így a sisakokat felnyalábolva felbaktattunk a TV-toronyhoz, és rövid dilemma után fel is mentünk.



(Kettőnknek olyan 1000 Ft körül volt a belépő, de csak azért, mert én diákkal mehettem.)

A legfelső szinten csodás a kilátás, bár amikor ott jártunk, kissé ködös volt a látóhatár, de sebaj, azért így is sikerült pár jó képet készíteni. Kissé átfagytunk, elég nagy a szél odafent, így inkább egy szinttel lejjebb húzódtunk, ahol még egy kávézót is találtunk. Nem olyan horribilis árakkal, mint vártuk, de azért drágán ittunk egy kávét, addig is legalább fedett, meleg helyen voltunk.

Visszafele sétálva megnéztük a használaton kívüli, kirándulók által elfoglalt sípályát, és még valamit, amit intő jelként kellett volna felfognunk. Mi tudjuk, de akik nem vagy csak felületesen néztek körül, azoknak említem: a Kékesen van Magyarország egyetlen élő motoros emlékműve, azok számára, ,,akiket elragadott a sebesség". Az év minden napján ég itt néhány szál gyertya vagy mécses.

Párom itt mondta először, hogy igenis dühös azokra, akik felelőtlen száguldozás miatt vesztik életüket, merthogy - sajnos - kis hazánkban egyre több ilyen eset van. Nos, így utólag visszagondolva jöttem rá, hogy Istennek bizony van humora, még ha kicsit abszurd is.​

Csendesen ültünk fel újra és indultunk tovább, magunkban gondolkodva a látottakon. Innentől volt az, hogy nem tudtuk, hova is szeretnénk menni. Úgy döntöttünk, nem szeretnénk még hazamenni, kerülünk egy nagyot a hegyekbe, majd Eger és Füzesabony felé kitérve újra az M3ason visszajövünk majd.

Elmentünk még északabbra, ahol kis hegyi utakon zötykölődtünk. Bevallom, többször volt bennem a gondolat, hogy jó fele megyünk-e - sehol egy tábla, csak az teljesen fekete erdő mellettünk és a murvás, göröngyös talaj alattunk. Imádkoztunk, hogy a Guzzi bírja, mert bár túrázáshoz kiváló, és mentek már vele rosszabb helyeken is, azért ezt a terepviszonyt nem igazán szereti.

A térképre bízva magunkat Bagolyirtás felé igyekeztünk, ami meglátásom szerint az egyik legbékésebb hely a közelben, majd onnan Gyöngyösoroszi és Gyöngyöspata után ismét Gyöngyösön kötöttünk ki. Itt már késő délután felé jártunk, kezdtünk mindketten éhesen lenni, ezért megkerestük a párom ajánlotta gyorsétkezdét, ahol igazi húsos hamburger volt a menü. Kis affér után a mosdóval (miszerint csak a női volt nyitva Szegénykém már azon volt, hogy kitelefonál, mert nem mert kijönni az ott várakozó lányok miatt ), Eger felé szerettünk volna menni a megbeszéltek szerint. Nem jutottunk messzire...

Elhagyva Parádot, majd Parádfürdőt épphogy átléptük a történelmileg ismert Recsk határát, amikor kis híján belementünk egy álló kocsiba. Fékeztünk, és ez volt mindkettőnk utolsó tiszta emléke, a következő, hogy a párom az út szélén, én magam pedig az árokban fekszünk. Szerencsékre az arra járó autósok, illetve ott lakók segítőkészek voltak, azonnal odasiettek, mentőt, majd az ügyeletet hívva igyekeztek minket ellátni.

Sok-sok kérdés és válasz után (mindketten magunknál voltunk), bevittek az egri kórház traumatológiájára. Nem részletezném, mi történt pontosan velünk, mindössze annyit, hogy a párom lába és csigolyája tört el, nekem az izmok szakadtak el a lábaimban, illetve súlyosabb seb keletkezett a combom környékén. Húsvét előtti szombaton történt a dolog, hétfőn én már itthon voltam, némi orvosi közbenjárással, őt viszont egész hétre bent fogták. A Guzzit Parádra vitték, nem lett súlyosabb baja, rendbe hozható.



Sok hónap telt el, de még mindketten magunkon viseljük a baleset nyomát. Neki még néhány hónap, nekem körülbelül fél év, mire újra teljesen egészségesek leszünk. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy csak protektoros kabát, kesztyű és bukó volt rajtunk. Azóta mindketten beszereztünk egy-egy nadrágot és egy-egy pár cipőt is.)

Tanultunk a hibánkból, de nem tántorít el egyikünket sem a motorozástól, csak egyre több tervet dédelgetünk.

És a kezdeti jó tanács magyarázata, amit ígértem: a párom közel 150 ezer km-t motorozott le, tehát nem egy tapasztalatlan valakiről van szó. Mégis, ezalatt a az idő alatt kétszer volt balesete, egyszer még évekkel ezelőtt, akkor ő nem sérült meg súlyosabban, csak a gép. Másodszor pedig most áprilisban, velem.

Egyik alkalommal sem tudta pontosan, hova és merre megy majd, a kedv és a szerencse hozta. Reméljük, ez elég intő példa ahhoz, hogy mások ne essenek a mi hibánkba.

Ettől függetlenül már többé-kevésbé felépültünk, és nem vette kedvünket az eset, mindössze jobban fogunk mindketten figyelni.