1. Ez az oldal cookikat (sütiket) használ. Az oldal további böngészésével elfogadod ezeknek a sütiknek a használatát. Bővebben...
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Mióta utasként motorozok (5 éve), időről időre felmerült az ötlet, hogy mi lenne ha… de jó lenne egy motor nekem is… Aztán persze mindig csak mondogattam, vívódtam, hogy kell-e ez nekem, fogom-e szeretni a motorozást. Mivel mindössze 160 centimétert és 50 kg-ot kaptam a kedves anyatermészettől, pláne nehéz helyzetben voltam. Azt tudtam, hogy sem sportmotort, sem choppert/cruisert nem szeretnék. Persze ez főleg abból adódik, hogy Ádámnak mindig túramotorja volt, így én is ebbe az irányba húztam. Később pedig a túrás, sporttúrás, sportmotoros kör miatt meg főleg nem akartam se speedet (ráültem egy RS125-re, majd egy ZXR400-ra és ez a kettő pont elég elrettentő volt nekem) se choppert.
    Aztán a hirtelen jött lelkesedés mindig hirtelen alább is hagyott. Mindig jött egy túra a „naggyal”, vagy megtetszett egy kabát, nadrág akármi és képtelen voltam kigazdálkodni egy épkézláb motor árát. Mivel tanulóként nincsen saját keresetem, így elég szűk lett volna amúgyis az a kör, amiben válogathatok.
    Észérvek alapján aztán ez leredukálódott az MZ-re és az MZ-re, mint az egyetlen elérhető, és a kis pénzecskémből fenntartható motorra. Igen ám, de még mindig ott voltam, hogy oké, hogy motor, de arra ám kéne papír is. Akkortájt kezdték rebesgetni, hogy lesz valami nagy kezdeményezés, hogy B mellé lehessen A1-et szerezni. Én pedig úgy voltam vele, hogy ha már eddig kibírtam, megvárom, mi lesz a vége. A vége pedig számomra jó lett, mert anyagilag is elérhető közelségbe került a jogosítvány.
    Amúgy sem vágytam rögtön egy sok köbös gépre, valami leharcolt, sokszor fúrt nyugati gépre meg főleg nem (arra futotta volna).
    Aztán jött a baleset, amiből elég nehezen másztam ki lelkileg. Igazából még valahol mindig kísért a dolog, a TDM valahogy még mindig „rettegett” nekem. Viszont úgy gondoltam, hogy ha nem most vágok bele, akkor soha. Úgy gondoltam, hogy ez egy jó módszer arra, hogy leküzdjem a félelmeimet.
    Múlt héten gondoltam egyet, nagyon elszántam magam és elkezdtem böngészni a hirdetéseket. Találtam egy darab MZ ETZ 125-öt, ami tőlünk nem messze volt megtekinthető. Megmutattam Ádámnak, ő pedig lebeszélt vele egy találkozót péntek délutánra.
    Mikor a kis klubunk üzenőfalára kiírtam, hogy miben mesterkedünk, az egyik tag rögtön válaszolt rá, hogy pont aznap beszélt egy ismerősével telefonon, aki épp vett egy MZ-t (adták neki valami antik cucchoz amit eredetileg meg akart venni) és túl is adna rajta. Érdekel-e?
    Naná, hogy érdekelt  Felvettem a sráccal a kapcsolatot, levelezgettünk, és kiderült, hogy hát kicsit kopott, meg kicsit hibrid, de 45 ezer magyar forintért megválik tőle. Rendezett papírokkal és 2013. októberig érvényes műszaki vizsgával vette át, tehát nem volt rossz ajánlat. Pénteken délben elmentünk megnézni ezt a piros csodát. Lógott kicsit a tyúkbél, kopott volt rajta ez-az, de nagyon szépen indult, szépen járt. Ádám kipróbálta, neki is bejött minden szempontból (bár neki kicsit gyenge, meglepő…). Ráültem, helyezkedtem, felvettem, pihekönnyű féltalppal leérek róla (nemröhög, nekem ez már öröm) szóval tökéletes volt. Hazamentünk, megnéztük a kéket, amit 80 ezerért árult a srác, de nem volt alkuképes, és bizony azon is lett volna mit csinálni. Osztottunk, szoroztunk, számolgattunk. Én persze tipródtam, mert most tényleg éles volt a motorvásárlás. A végén arra jutottunk, hogy menjünk, hozzuk el a pirosat, mielőtt a hétvégén valaki elhalássza előlünk.
    Csatolás megtekintése 12675
    Szeretjük, bár lesz vele munka. Szerintem Ádám ezért jobban örül neki, mint én… :D Ma voltunk még a maradékáért, mert az előző rendes (???) tulaja elvitte a lámpáját meg a sárvédőét egy fényezőhöz, de igazából senki nem tudta mi is van még pontosan a motorhoz, úgyhogy jó nagy meglepetés volt a mai út.
    Amink van: a motor most ETZ tankkal és ETZ első futóművel, egy pár kék színű dekni, 3 lámptest, egy TS tank, egy megcincált első sárvédő, két kilométeróra, két gyújtáskapcsoló, és egy törött foncsor.
    Ma vettünk még hozzá egy rendes foncsort, új tömítés szettet, hajtóműolajat, új markolatokat, kuplunglamella szettet és egy kuplungbowdent. Úgyhogy indul a lego, a TDM pedig sír a sarokban és vár a sorára (na jó, a héten lefixálja végre Ádám a tank javítását). Úgyhogy egyelőre így állunk az Úr színe előtt. Ha menetkész lesz, akkor pedig irány egy szép nagy parkoló, hogy szerezzek némi gyakorlatot a tanfolyam előtt. Na meg persze az okmányiroda, de az egy másik történet…
  2. Az egyik női nyáloldalon olvastam egy bejegyzést arról, hogy milyen volt Németországban szülni, és eszembe jutott, hogy milyen is volt az osztrák kórház. Majd az is, hogy itthon ilyen miért nem lehet? Persze tudom én is, hogy sok mindennek a mocskos anyagiak szabnak gátat, de van, aminek nem. Na de lássuk milyen is az olyan, azaz a valóban európai kórházasdi.

    Azzal gondolom nagyjából mindenki tisztában van, hogy miért kényszerült Ádámom kórházi fogságra néhány napra, de arról csak pár emberrel beszélgettünk, hogy mennyire utópisztikus is volt ez a 4 nap.

    Kezdődött ott, hogy mivel a mentősök nem tudták megállapítani mennyire súlyos a helyzet (nem volt a kocsin mentőorvos), hívtak egy mentőhelikoptert, ami kihozta a dokit, majd el is vitte, mert úgy ítélték meg, hogy nem kell repdesni vele, elég az autókázás.
    Ezek után elindultunk az első kórházba, ami Rottenmann „hatalmas” városában van. Itt rögtön megvizsgálták, ellátták, majd azt mondták, hogy ők nem merik vállalni a kockázatot, hogy elnéznek valamit, bár szerintük ez meg ez a sérülése van (egyébként jól gondolták). Úgyhogy inkább tovább irányítanak minket Leobenbe, ahol van urológia, ott biztosat fognak nekünk mondani. Mentőbe vissza, irány Leoben. Közben az irtó jóarc török mentőápolóval beszélgetés-poénkodás, hazudnék, ha azt mondanám nem voltam beszarva, de nagyon jól oldotta a srác a feszültséget.
    Leobenben rögtön irány az osztály, már vártak minket a vizsgálóban, tehát itt sem kellett várnunk az ellátásra. Ádámot bevitték, megkínlasztották, aztán kapott egy ágyat.

    Én viszont nem maradhattam fent, így az egyik nővérke megadta egy hotel címét, ahova elvittek volna még a mentővel, de inkább úgy gondoltam, hogy ha már Ádám rendben van, akkor lehet nekem sem ártana megnézetnem magam. Elmondtam a mentősöknek, hogy mit szeretnék, ők pedig szépen lekísértek a balesetire, megmutatták hol a betegfelvétel és minden jót kívántak. Egyébként a mentősökkel még itthon sem volt soha problémám, velünk mindig normálisak voltak.

    Na de most jön az igazi kórházas történet. Engem átnyomorgattak tetőtől talpig, kikérdeztek szegről-végről, megröntgeneztek, kérdezték kérek-e fájdalomcsillapítót, vagy elvagyok-e így, aztán elengedtek. Ádámot egy 6 ágyas szobában helyezték el (ezt úgy képzeljétek el, hogy itthon egy ekkora szobában legalább 10 ágy lenne...). Látszott a berendezésen, hogy bár nem új, mindig rendben volt tartva. Szóval nem volt leszakadós fiók, kinyíló szekrényajtó, osb lapból eszkábált „ágyrács” csak hogy párat említsek a nagy magyar valóságból.
    Mivel semmi cuccunk nem volt, így kapott a kórháztól papucsot (szivacs papucs, de tök jó), fogkefét, illetve minden reggel! tiszta pizsamát (igazából ilyen hálóing szerű cucc volt) és tisztálkodó holmit (szappan, mosdókesztyű és nagy fürdőtörölköző), amit a reggeli menetrend szerinti ágyhúzással együtt vittek is a mosodába. Ezen kívül minden nap jöttek felmosni, lefertőtlenítették a szekrénykéket, a lámpa tetejét (komolyan, nem viccelek!), kivitték a szemetet, szóval patika tisztaság volt.
    Minden kórteremhez tartozott két kis mosdóval ellátott fülke, ahol át lehetett öltözni, kezet mosni, és ebben voltak a kulcsra zárható szekrények (amit amúgy senki nem zárt, mert minek). Volt egy kis közös szekrény, ahol mindenféle kötszer, vatta, pelenka, betét, kórházi eldobható alsógatya (most sem viccelek!) és szemeteszsákok voltak bepakolva. Ezekből mindenből annyit vettél el, amire szükséged volt. Mindenhol volt kézfertőtlenítő és szappan, a wc-ben pedig papír. A folyosón volt egy kis szekrény, amiben mindenféle szörpök és teák voltak, volt kávégép (forróvíz, kakaó, kávé stb) és szódagép, na meg bögrék és poharak, mindez ingyen. A társalgóban tévé és egy kis könyves sarok párszáz könyvvel. Nekem itt már dobálta az agyam az ékszíjat, és nem tudtam feldogozni a látottakat.
    Mivel első nap éheztették szomjaztatták, így annyira nem voltunk nyugodtak, hiszen ez azt jelenti, hogy műteni akarják. Éppen ezért óránként zaklattam a nővérkéket, hogy mi van már, ők meg persze nem értették, hogy én mit nem értek, hiszen ha bármit tudnak azonnal szólnak. Ezt ugye az itteni tapasztalatok alapján elég nehéz volt elhinni, de ha ők mondják. Délelőtt elvitték CT-re (sima, kontrasztanyaggal az infúzión keresztül majd kontrasztanyaggal a katéteren keresztül), hogy kizárjanak minden esetleges vérzést. A biztonság kedvéért még délután levitték egy ultrahangra is (3 különböző fejjel vizsgálták meg, hogy biztos tuti jó legyen). Én addig kint ültem a beteghordó palival a folyosón, aki egyszer csak felvett mellőlem egy távirányítót, és amíg a betegét vizsgálták, ő nézte a híradó a falra szerelt nagytévén. Itt dobtam el magam még egyszer, meg amikor rájöttem, hogy itt az ambulanciának és az osztályoknak két külön röntgen-ultrahang-ct van kialakítva!
    Mikor végül kiderült, hogy semmi vagdosás nem lesz, csóri már egy napja étlen szomjan tipródott (na jó kapott egy adag sóoldatot vénásan…). A nővérkék rögtön hozták a vacsoráját, volt kívánságműsor, hogy teát szeretne-e, szörpöt, vizet, kakaót, és repültek és hozták. Engem is zaklattak ám egész nap, hogy nem vagyok-e éhes, szomjas, én jól vagyok-e stb.
    A kaja egyébként olyan mennyiségű volt, főleg reggel és este, hogy ketten kellettünk az elpusztításához. Kétféle péksütemény (egy nap négyféle ezáltal) a változatosság kedvéért, sonka, sajt, vaj, lekvár, zöldség, vagy ha nem ilyen volt, akkor pl. túrókrém. Szépen tálcán, porcelán tányéron felszolgálva, ízlésesen kitálalva. Ebédre leves-második és vagy sütike vagy gyümölcs. A kórházban wifi, minden ágyhoz működő nővérhívó, beépített hat csatornás kisrádióval, szintén a feldolgozhatatlan kategória. Amikor már úgy gondoltuk, hogy nem fog több infúziót kapni, akkor megkérdeztem a nővéreket, hogy kell-e az az infúziós tű. Fél órán belül jöttek és kivették. Ja és még valami: a portástól kezdve mindenki beszélt angolul. Ki így ki úgy, de nyelvi korlátok egyáltalán nem voltak. Azért az mondjuk vicces volt, amikor egy reggel 7-től ott töltött nap végén olyan fél 10-kor szólt a dokinéni, hogy beszélnünk kellene, mert gáz van a biztosítónkkal (ez is megérne egyszer egy litániát…). Hát én komolyan a feketeerdő klinikán éreztem magam. A nő olyan szinten németül beszélte az angolt, hogy még kipihenten is nehezen értettem volna meg. Bár szerintem akkor már én is kerestem a szavakat a szürkeállományban rendesen.
    Azt meg ők nem tudták feldolgozni, hogy én miért rágom minden nap a fülüket azért, hogy mikor mehetünk már haza. Mikor már úton volt a mentő, akkor is azt kérdezgették, hogy nem akarna-e inkább kint teljesen felépülni (azt hiszem sejtenek valamit ők is…). Amikor pedig kérdeztem, hogy a katéterek kompatibilisek-e, szóval maradhat-e az, amit ők beraktak, azt mondta igen. Viszont mire visszaértünk az ügyintézésből a tesómmal aki értem jött, addigra kapott egy olyat, aminek a zacsiját nem kell cserélgetni, hanem kultúráltan egy csappal ki lehet engedni a wc-be, és van hozzá kialakított combrögzítője.


    És egy kis szelet magyar valóság abból az éjszakából, egészen pontosan 7 órából, amit a miskolci Semmelweis urológiáján töltött: Megérkeznek a mentővel, a betegfelvételen már hápogás, hogy mi az, hogy ők ilyenkor esnek be (mentőápolók feje torzul, tekerjél te végig egy seggel 600 kilométert, majd megtudod hülye picsa). Na mindegy, akkor vizsgáljuk meg: nővérke-orvoska kombóhoz megérkezik éjszaka: nővérke döfködi az infúzióstűvel, nem megy neki, Ádám meg majd befosik, mert már rohadtul fáj neki. Erre nővérkém megvilágosodik, hogy hoppáré, szét van hajolva a tű vége így nem is fog menni. Biztos aki rendőr azért megkérdezte dokikámat, hogy kell-e az az infúzió: „Minek, hát csak vért veszünk!”. Oké irány az ultrahang. Megultrahangozták a hasát (még jó, hogy rohadtul nem ott volt a seb), ráírták a leletre, hogy vesekő nincs. Hümmögött egy sort még az ultrahangos az osztrák papír felett, majd megvilágosodott: „Jééé, magának katétere van?!”. Egyébként semmi gáz, a nő szerintem egy bébielefántot sem szűrna ki, ha valakinek a gyomrában úszkálna.
    Végre kapott egy ágyat egy szokásosan puttó zsúfolt kórteremben. Az első héten még általános dolog volt, hogy random elkezdett vérezni, általában éjszaka (erre kint nagyon figyeltek, kapott maga alá kis takarót és a nővér többször is bement őket megnézni, hogy mindenkivel minden okés-e). Nos hát itthon nem volt az osztályon egy gondos nővérke sem, ami nem lett volna gond, ha legalább a nővérhívó működött volna. De az sem. Hősünk így hajnal négykor csatak véresen kimászott a folyosóra, hogy megkeresse a nővéreket, de nem járt sikerrel, mert nem találta őket, a nővérszoba ajtaján pedig hiába kopogott. Ekkor hívta fel az anyukáját, hogy csináljon valamit, mert hazacsúszik inkább négykézláb. A megoldást ez jelentette, anyósom betelefonált az osztályra, hogy mi van, és csodák csodájára kibújt egy nővér a barlangból, és megérdeklődte mi a gyík van. Ádám elmagyarázta neki a szitut, a nővérke meg lebaszta, hogy mé’ nem nyomta a nővérhívót. Hát mondta neki, hogy nyomogathatná míg el nem vérzik, mert ez toszik működni. Nyomogatja nővérke is, óóó hát tényleg. Reggel fél 7kor vizit, 7kor már autóban ült hazafelé… Ja a katéter kivétele pedig: ott a sarokban a kuka, tolja le a nadrágot-gatyát, terpeszben álljon felé, doki odament és lazán lehúzta a kukába.

    Hát ilyen volt ez a balesetes-kórházas wellness…
  3. „Mindent lehet, csak akarni kell.” – tartja a mondás.

    Szerintem a csamnak együttvéve sincs annyi ujja, hogy megszámoljuk rajta, hányszor hallottuk már ezt különböző életkorokban és élethelyzetekben. És sokszor csak legyintettünk rá, hogy pedig ez lehetetlen, sosem jön össze, nem rajtam múlik, stb.

    Azonban mióta NaNa megszerezte a Harleyt, sokat gondolkodtam ezen a vonzásos dolgon, és rájöttem, hogy visszanézve már nekem is sikerült, igaz, nem ennyire tudatosan.

    Mikor motorozni kezdtem ’69 azaz 2007 nyarán, párszor ellátogattunk itt Miskolcon az RMC-be, ezt azt venni, és mindig megakadt a szemem a polcon sorakozó Shark buksikon, kiváltképp az Aztech mintás S500-on. Akkoriban ráadásul akciósak voltak, de mivel még friss volt a kapcsolat, és pénzem sem nagyon volt rá, nem vettem meg, azonban mindig azt mondogattam Ádámnak, hogy nekem egyszer lesz egy ilyenem.
    [​IMG]

    Teltek múltak a hetek, hónapok majd végül két évvel később az erdélyi túra előtt megszületetett mindkettőnkben az elhatározás, lecseréljük a sisakokat. Nekem nem volt konkrét elképzelésem, leginkább egy LS2-őt szerettem volna, mert nem volt sok pénzem sisire, csak 35 ezer forintom. Beültünk a kocsiba, irány Pest: Euromotor, Csiki-Bege, Shox, Motoroázis, LS2 márkabolt, Fokt motor, Biker-World, majd végül az aszódi RMC. Ádám rögtön megtalálta a nagy szerelmet, a Nolan N103 személyében, én viszont végigkínlódtam a sisakpróbák hosszú sorát, és már a utolsó pesti bolt után a sírás határán álltam, hogy nekem nem találtunk egyszerűen semmit. Vagy a méret, vagy az ár, vagy a minőség volt kifogásolható.

    Hazafelé azért lekanyarodtunk a pályáról, és bementünk az aszódi RMCbe, ahol végül félretetettem egy Airohot, hogy ha tényleg semmi, akkor másnap Ádám tesójáék jönnek haza, lehozzák nekem.
    Már bele is nyugodtam, hogy lesz sisakom, igaz, hogy kicsit gagyi, nem is tetszik, de ár/értékben még mindig messze ez a legjobb.
    Aztán amikor hazaértünk, Ádám azt mondta, menjünk még ki azért az RMC-be még egyszer, hátha van valamilyük. Én persze húztam a szám, ideges voltam, hihetetlenül csalódott, és fáradt, de végül beadtam a derekam.
    Amikor beléptünk a boltba, és elmondtuk mit szeretnénk, az eladósrác lekapott egy XS-es Sharkot, hogy nézzem meg. Persze, megnézem, de erre úgysem futja, pedig szupi és minden. Erre pedig olyan választ kaptam, hogy köpni-nyelni nem tudtam. 35 ezer a sisak, mert kis méret, nem tudjuk itt eladni, meg amúgy is kifutó széria a festése.
    Hát ha láttatok még meglepődött és boldog embert….
    A hab a tortán, hogy a sisakom a mai napig kapható a Foktnál, 58900 Ft-ért.[​IMG]
    Egy szó mint száz, soha nem szabad feladni, mert amíg csak vágy szinten is ott motoszkál az agyatokban valami, előbb-utóbb úgyis teljesül.
  4. … akár ez is lehetne az elmúlt hét jelmondata.
    Az egész történet valahol ott kezdődött, amikor megbeszéltünk Szandrával, Szőkével és a Hornettel, hogy alkalmasint felgurulunk éjjel a tokaji Kopasz-hegyre és jól megnézzük magunknak az Alföldet, meg amit még onnan látni lehet.

    Mivel az idő és a munkabeosztás napokig nem volt túl kegyes hozzánk, így nyálcsorgatva néztük a keddi időjárást, és eldöntöttük, ez az a nap, a D day, megyünk, nincs visszaút. Természetesen Ádámomnak és Szandrának sikerült megbeszélni a találkozó helyét, így kb 150 méterre egymástól vártunk a másikra, hogy megérkezzen. Fél óra ácsorgás és várakozás után telefon, majd indulás, most már tényleg a találkahelyre. Indulás előtt Szőke száját elhagyta a bűvös „kitaláltam egy másik utat” mondat, amikor már sejtettem, hogy ez se nem gyorsabb, se nem jobb mint a főút, de az idő szép, meleg van, benzinünk is van még, hát miért ne.

    Menet közben egyszer-egyszer láttam valami kósza villanást, de nem mertem biztosra venni, hogy az villám volt, így nem is zaklattam a fiúkat, hogy forduljunk vissza. Utólag kiderült, kellett volna. Na de ne szaladjunk ennyire előre….

    Végre megérkeztünk Tarcalba, és a hegyre felvezető utat is sikerült megtalálnunk. Már csak egy laza kanyargás választott el minket a hőn áhított látványtól, azonban hamar kiderült, hogy az út közel sem olyan könnyű terep, mint az elsőre gondoltuk. Iszonyatosan rossz, helyenként erősen kavicsos, helyenként pedig erősen hiányos az felfelé vezető út. Közben már bőszen villámlott, lassan körbe az egész horizonton. Sebaj, nem nyivákol, most már itt vagyunk, akkor is felmegyünk. Sikeresen fel is értünk, lepakoltunk, én pedig hangot adtam eddigi kételyeimnek, mi van, ha ebből eső lesz. A fiúk persze lecsittegtek, és megszakértették, hogy ez még messze a Bükk túloldalán van, és „csak a hideg meg a meleg levegő baszkódik” szóval ne parázzak, mert nem lesz ebből eső, csak egy kis száraz zivatar, és különben is akkor gáz, ha már hallom a hangját, nyugtatott Ádám. Hát ha ők mondják, akkor biztos úgy is van, úgyhogy néztük tovább a villámokat, amik kétség kívül nagyon szépek voltak, csak épp kezdtek kicsit közelebb cikázni. Itt már a Szöszi is kezdett kicsit meginogni a hitben, hogy nem lesz itt semmi, így hamar indulásra ösztönzött minket, hát, nekem nem kellett kétszer mondani. Ádámmal gondolkodtunk, hogy felvegyük-e az esőruhát, de úgy döntöttünk, hogy majd megállunk inkább egy benzinkúton, ha nagyon esőre áll, így elindultunk ismét a zergeb@szta úton, majd irány a főút.

    A Tarcalból kivezető útra érve már erős szelet kaptunk, a 37-est pedig már levélszőnyeg borította. Itt kezdtem kicsit úgy érezni, hogy ez nem lesz mókás, és alighogy ez végig futott az agyamon, egy koppanás, két koppanás a bukón, majd égszakadás, mintha dézsából öntenék a vizet. Nem volt túl sok választásunk, haladni kellett tovább, az első kút is Szerencsen van, odáig muszáj eljutni, így szedtük a lábunk, hogy minél hamarabb fedett helyre jussunk. Azaz, csak szedtük volna, mert Szerencs előtt nem sokkal általam még elég ritkán látott felhőszakadás kapott el minket, vegyítve némi jéggel, mert úgy az igazi.

    Végül sikerült elvergődnünk a szerencsi kútig, ahol csak a boltban találtunk menedéket az eső elől, mert a kinti fedett rész minden pontjára befújta a szél az esőt. Itt következett a „Ki mennyire ázott el” játék, aminek győztese Szőke lett, ő ugyanis farmerban indult neki az útnak. Őt követte Szandra, aki ugyan be volt öltözve, a ruhája még csak-csak bírta az esőt, a sisakja azonban beázott (a mai napig nem értem az hogyan, de sikerült neki). Ádámom megúszta egy félig nedves nacival meg egy csizmányi vízzel. Nekem nem lett volna semmi bajom, ha nem vagyok annyira ügyes, hogy visszafolyatom a kesztyűmbe a vizet, ugyanis nekem szépen be volt mosva mindenem impregnálóval, ami már sokadszorra bizonyította, hogy megérte az árát.

    Haza már csak az eső lecsendesedése után, olyan hajnal kettő körül indultunk, végig gyönyörű villámok kísértek minket, majd Miskolc elején kaptunk még egy adag esőt ajándékba, nehogy véletlenül kiszáradjunk.

    Nos, valahol itt kezdődött a heti pechsorozat, de még közel sincs vége…
    Mivel ez a blog már így is közel olvashatatlanul hosszúra nyúlt, a folytatást kicsit későbbre hagyom.:)
  5. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekünk… 4 nap, 5 motor, 8 ember, 1200 kilométer és megszámlálhatatlanul sok kanyar. Erdély…
    [​IMG]
    <o></o>
    A klub (Miskolci Motorosok Klubja) 2006-os „megalakulása” óta idén érett meg egy nagyobb, több napos külföldi túrára. Az útvonalat Orsi (alias klubminiszterasszony) már jó előre kitervelte, a jelentkezők/vállalkozó szelleműek száma pedig folyamatosan változott (lassacskán a nulla felé konvergált). A nagyjábóli létszámot ismerve megkezdődött a szállásvadászat Torockón illetve Nagyváradon. A túra ezen részét én vettem kézbe, és visszanézve úgy tűnik, elég jó szállásokat sikerült foglalni. Végül 8-an maradtunk: Pityubá-Orsi az FZR-el, Csabibá a Gsxf-el, Petya a VFR-el, Bagira-Niki az SV-vel, és Mi a TDM-el.
    <o></o>
    Mivel Miskolc nincs túl közel a Román határhoz, és egyik klubtagunk Nagymágocson lakik, így az első napot, csütörtököt, még Magyarhonban töltöttük Csabibáék vendégszeretét, gulyását, péksütijeit és medencéjét élveztük. A reggeli ébredés-indulás kicsit nehézkes volt, de 9 óra körül végül sikerült elindulnunk, első állomásunk Orosháza volt, kisebb banki tranzakciók és egy tankolás, majd irány Erdély. A határt Gyulánál léptük át, innen Nagypél-Kisjenő-Borosjenő-Boncafalva-Halmágycsúcs-Írtásfalva-Vaskohsziklás-Topánfalva-Aranyosbánya-Borrév-Torockó útvonalon haladtunk tovább. Az első nap unalmas Alföldje után a másnapi etap eleje is meglehetősen unalmas és fárasztó volt, a hegyekhez szokott szemünk már-már jojózni kezdett amikor végre felbukkantak az első hegyecskék a horizonton, majd lassan, de biztosan közeledtek, a táj a kopár síkságból kezdett kanyargós, izgalmas, erdős tájjá válni. Ezen az útvonalon a benzinkutakkal igencsak spórolnak a románok, már a hegyekben jártunk mire az első benzinkutat megpillantottuk. Itt mindenki teletankolt, kicsit felfrissültünk, majd továbbindultunk be a Biharba. A következő megálló az Aranyos patak partján volt, itt egy hosszabb pihenőt tartottunk, mivel már mindenki kellően kimelegedett és megéhezett. Utunkat tovább folytattuk az Aranyos völgyében, hegyek és völgyek váltották egymást, néhol tehenek legeltek az úton, egy helyen pedig, az egyik szerpentinen felfelé menet a szembe sávban jött egy ló, csak úgy magában. Innentől azért mindenki kicsit óvatosabban vette a kanyarokat, bár így is adtunk rendesen a majrécsíknak J. Újabb megálló következett a sokadik kanyar után, a sokadik dombocskán, és a látvány, hát, leírhatatlan volt…
    [​IMG]
    Ekkor már délután felé járt az idő, kezdtünk kissé nyűgösek és elcsigázottak lenni, de még rengeteg kilométer volt hátra a napból. Egy kisebb eltévedés után újra úton voltunk, majd a következő tankolásnál hidegzuhanyként ért a felismerés amikor a telefonomra néztem: időzónát léptünk, és hirtelen fél 7 helyett fél 8 volt. Itt már komolyan aggódni kezdtünk, hogy valaha odaérünk-e a torockói szállásra, és lesz-e még vacsora. Útközben az Aranyos patak komoly hegyi folyóvá válva kísért minket utakon. Fél 9 körül megláttuk a Torockóra vezető útkereszteződést, már csak két falu volt hátra és 4-5 kilométer, de milyen…. Kultúrált helyeken az utak kátyúsak, itt… gödrösek voltak. Nyögvenyelve tettük meg az utat, és sajnos mivel az ördög nem alszik, egy kisebb borulás is beárnyékolta az út végét. Szerencsére Petyának nem lett komolyabb baja, de a Viffer idomait eléggé megviselte a dolog. [​IMG]
    9- fél 10 körül sikeresen megérkeztünk, majd sűrű elnézéskérés közepette leparkoltuk a motorokat és elfoglaltuk a szállást. Szerencsére még megvolt a vacsink (savanyú tárkonyos leves, rizseslecsó kolbászkákkal és piskótatekercs). Egy kis esti beszélgetés után mindenki kellőképpen fáradtan vonult el aludni. A reggeli utáni beszélgetéskor kiderült, hogy az előzetesen 360 kilométeresnek tervezett etap 420 km körül állt meg, ebből jó 250-300 a hegyekbe. A szombati napra jóval kevesebb kilométer volt betervezve, a Bihar hegységet megkerülve Torda-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalat tettük meg. A tordai hasadékot sajnos kihagytuk, csakúgy mint a szanaszét túrt Kolozsvárt is. A Királyhágó előtt beültünk egy étterembe, ahol a minőséggel nem volt gond, csak a mennyiséggel. Amíg mi bent ültünk, odakint egyre jobban megélénkült a szél és egyre több felhő jelent meg a látóhatáron, de egy 5 cseppes esőcskét leszámítva nem volt nagyobb zivatar. A Királyhágó festői szépségű kanyarokat rejtett, szájtátva kapkodta mindenki a fejét… Aznap estére Nagyváradon foglaltam szállást, amit nehézkesen, de végül sikerült megtalálnunk. Zárt parkoló, tv, saját fürdő, franciaágy… Szóval adott volt a pihenés. Miután lepakoltunk, végre kibújtunk a motoros ruhából és zuhanyoztunk egy kiadósat, elindultunk vacsorát vadászni a közeli lángososhoz. Itt 1 lej volt a sima, és 1,5 lej volt a full extrás lángos (1 lej kb 67 ft). Miután megtömtük a fejünk bevásároltunk egy közeli boltban, ittunk egy hideget, majd visszasétáltunk a szállásra. Előzetesen tervbe volt véve aznap estére még egy kis fürdőzés Féixfürdőn, de már nem igazán volt rá kedv, így abban maradtunk, hogy majd másnap. Én személy szerint eldőltem rövid időn belül, páran felfedezték a várost, Ádám pedig Petyával RománGyőzikeShowt nézett. A vasárnapi indulás kicsit nehézkesre sikerült, mivel előzetesen nem egyeztünk meg indulásban, így a többiek már lent álltak a motoroknál, mikor mi még abba a boldog tudatban voltunk, hogy ők is pakolnak. De végülis sikerült elindulni Flixfürdőre. A parkolóban kiderült hogy a belépőn felül mennyi lenne még az annyi, így úgy döntöttünk, hogy majd itthon fürdünk inkább valahol, a haza utat ugyanis a Tisza tavon át terveztük. Azért körbementünk a fürdőn megnézni mit hagytunk ki, és hát röviden: semmit. Rengeteg ember, kevés medence. Visszafelé Nagyváradon megálltunk még tankolni, majd a piacon. Innen már csak egy ugrás volt az ártándi határátkelő. Berettyóújfalu elején elbúcsúztunk Csabibától, ő Békéscsaba felé vette az irányt, mi pedig Püspökladányon át Tiszafüredre mentünk. Az időjárás kicsit borongós volt így nem fürödtünk, de legalább megebédeltünk, majd hazaindultunk Orsiékkal és Petyával, ugyanis Bereczék már hamarabb elindultak. Leírhatatlan öröm volt megpillantani a Borsod-Abaúj-Zemplém megye táblát. Bükkábrány után Petya és Mi tovább mentünk Emőd felé, Orsiék lekanyarodtak Harsány felé, majd Nyéken mi is leváltunk, és búcsút intettünk Petyának és a Viffernek.
    <o></o>
    Az utak valóban európai minőségűek, a mentalitás még nem annyira, de összességében élvezetes út volt, és örök emlék marad. Persze van még mit csiszolni, de első ilyen jellegű túrának szerintem kiváló volt.
    <o></o>
    Képek
    <o></o>
    Szállások:
    Torockó – Gyopár panzió és kemping
    [​IMG]
    Nagyvárad – Lan panzió
    [​IMG]
  6. Nehéz dolog bízni. Minden alkalommal, amikor felülök Ádám mögé a TDMre, rábízom az életem, és akármilyen furán hangzik, Ő rám bízza az övét. Rábízom, hiszen Ő irányít, Ő hozza a döntéseket a forgalomban, Ő határozza meg a tempót. Ő pedig minden kanyarban bízik bennem, bízik abban, hogy nem csinálok hülyeséget ott hátul. Nem egyszerű dolog utasnak lenni, nem egyszerű dolog bízni a másikban.

    [​IMG]

    Pár hete ez a bizalom kicsit megtört, de nem az Ő hibájából, igazából nincs kit vagy mit hibáztatni a történtekért.
    Az egyik motorozás alkalmával egy jobb kanyar után helyezkedtem éppen feljebb, amikor fura mordulást hallottam a motorból, a következő pedig amire emlékszem, hogy emelkedem, de érzem, hogy a doboz tart, kinyitom a szemem, és csodálkozom. Kék lenne az aszfalt?!?!?! Most mi van? Ez nem az aszfalt, az eget látom, de hol az út. Érzem, hogy haladunk, lassan megindulunk lefelé, koppanás, a landolás nem túl finom, megfejelem Ádámot, de kezem lábam egyben van, a motor halad szépen egyenesen, az adrenalin szintem pedig valahol az egekben.
    Nem lett senkinek semmi baja az ijedtségen kívül, csak a bizalmam tört meg. Azt hiszem nálam ez volt a tűzkeresztség, remélem ettől nagyobb baj sosem fog motoron érni. A bizalmam pedig majd helyrejön. Helyre fog jönni, mert olyan ember mögött ülök, aki ismeri a határait, és ismeri az enyémeket is, és én is ismerem az Ő határait, és ez így van jól.
    Sokan mondjuk, hogy nem ülnénk fel akárki mögé. Azt hiszem aki megélt már hasonló kapcsolatot sofőr és utas között, hasonlóképp gondolkodik, Én nem lennék képes rá, mert nekem bíznom kell.

    Persze ezzel nem akarok senkit eltántorítani attól, hogy kevésbé ismert ember mögé felüljön, még egyszer mondom, ez csak az én véleményem.
  7. "Ugyebár vannak motorjaink. Ebből nagyjából egyenesen következhet, hogy motorosok vagyunk. De mi is az, hogy motoros? Kik vagyunk, mi motorosok? Miért vagyunk mi motorosok?
    Azt szokták/szoktuk mondani, hogy vannak sportmotorosok, meg túrázók, meg bokorugrók, meg chopperesek, meg robogósok, meg egyenes menők, meg hétvégi motorosok, meg persze városi vagányok.
    De mi „csak” motorosok vagyunk.
    Olyan emberek, akik szeretik a szabadságot. Szabadon száguldani a kanyarokban, hegyre fel, majd le, beszívni a friss levegő és a benzingőz illatát, érezni a fák lombkoronáján áttörő napsugarakat egy hosszú platánsor alatt haladva. Átélni saját bőrödön a tavasz első melegét, a nyári záport, az ősz melegének utolsó erőpróbáit. Érezni a szinte tökéletes gép minden rezdülését. Vagy csak egyszerűen eljutni A-ból B-be. Vagy tizedmásodperceket kergetni a pályán. Vagy legyőzni a gravitációt a krosszpályán. Be akarjuk gyűjteni a minket körülvevő élményeket.
    Mindannyian szabadok akarunk lenni. Olyanok, akik nem dobozban ülve szemlélik a körülöttük lévő világot.
    Élvezzük, ahogy a menetszél nekifeszül a testünknek, élénkül a figyelmünk, megfeszülnek izmaink, hogy megzabolázzuk az alattunk kitörni készülő ménest. Látjuk kialakulni a nyári zápor felhőit, a dél felé elhúzó madarak százait, az út felett lebegő délibábot. Megismerjük azokat a tájait a világnak, melyeket meghódítani készülünk éppen. Mert ez egyfajta hódítás. És itt, az országúton minden motor „csak” motor lesz. Aminek 2 kereke, motorja van, és te ülsz rajta.
    Ám néha elfelejtjük, hogy a dolog nem rólunk, vagy a motorunkról, vagy az összetartozásról szól, hanem magáról a motorozásról. A szabadságkeresésről. Az érzésről.
    Mikor mentél csak úgy, a motorozás öröméért? Céltalanul kanyarogva? És ha odaértél, ahova egyébként nem is tudtad, hogy menni akarsz, megtaláltad-e azt, amit tudatosan nem is kerestél? Megálltál-e már csak azért, mert az út egy pontján azt érezted, hogy meg kell állnod? Feküdtél-e már a motorod mellett a fűben, közben felhőket bámulva? Vagy egy tóparton a kacsákat nézve? Megtaláltad-e már a nyugalom szigetét?
    Ha csak rohanunk, hogy eljussunk, legyőzzük, elérjük a célunkat, feláldozzuk a szent célt: a motorozás örömét.
    A legtöbbünk túrázás címszóval megismerkedik a kitűzött útvonal mentén található benzinkutak többségével. De szoktunk-e körbenézni útközben? Vagy csak rohanunk, mert itt van egy jó balkanyar, amit lapon lehet bevenni? Vagy itt, ezen a rövid szakaszon lehet 300-al is tépni?
    A motorozás nem csak arról kell, hogy szóljon, hogy én gyorsabb vagyok az autóknál, autósoknál. Akkor nincs időd befogadni a teret körülötted. Pedig csodálatos. Még ha ezerszer is jártál már arra. Mert kétszer nem láthatod ugyanazt.
    A modern élet következményeképpen egyre inkább feketén és fehéren igyekszünk látni mindent. Pedig a világ ennél milliószor színesebb, összetettebb. Nézze meg mindenki saját szemével, például egy őszi erdő mellett elmotorozva. De tedd meg, hogy megpróbálod nem 160-nál, hanem mondjuk csak 100-al. Érdekes felfedezés lesz, hogy mennyivel többet és máshogy látsz magad körül."

    Nem én írtam, nem tudom ki a szerzője, de engem nagyon megfogott:)
  8. Elég rég írtam már motoros témájú blogot, így most kicsit behozom a lemaradást:)

    Szóval telelünk. Eleinte az udvaron árválkodott, de a hóesés elől Ádám bemenekítette az irodába (Móni és Bae tudják ezért mit kellett küzdenie:))... És akkor megindult a nagy szerelhetnék, mivel új kütyüt kap a drága, benzinszintmérő kerül bele.

    A legutóbbi TDM élettörténetes blog óta nem esett át kardinális változtatásokon, inkább csak hasznos kiegészítőket vettünk neki, kapott karácsonyra mobilgarázst is, bár még élesben nem próbáltuk mit is tud, de ígéretesnek tűnik (remélem ez már nem lesz kutyaeledel mint az előző pár ponyva...)

    Hogy boldogságunk és biztonságérzetünk teljes legyen, Ádám elkezdte megtervezni a bukócsövet, papíron már létezik, remélhetőleg még szezon előtt ez is elkészül. Annyival azért szeretné megspékelni a dolgot, hogy a bukócső legszélesebb pontjára egy-egy lámpát tesz, így sötétedés után is látható lenne a gép teljes szélessége, ő pedig jobban látná az utat, bár igazság szerint ezt a rend őrei mennyire díjaznák, de ez a jövő zenéje lesz:)

    Időközben beléptünk egy klubba, ami nem coloros, halálosan komolyan vevős klub, inkább a csamra hasonlít, Miskolci Motorosok Klubja, egyelőre csak myvip klubként üzemelünk, de ki tudja mit hoz a jövő, tekintve hogy a Steeltown MC nem nagyon hallatt magáról mostanság, még bármi megtörténhet...
  9. <meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 11"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 11"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CNEC%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p.gb-author-left, li.gb-author-left, div.gb-author-left {mso-style-name:gb-author-left; mso-margin-top-alt:auto; margin-right:0cm; mso-margin-bottom-alt:auto; margin-left:0cm; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p.gb-author-right, li.gb-author-right, div.gb-author-right {mso-style-name:gb-author-right; mso-margin-top-alt:auto; margin-right:0cm; mso-margin-bottom-alt:auto; margin-left:0cm; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Nagyon sokat gondolkodtam ma ennek a blognak a megírásán, lehet, megint hülyeséget csinálok, vagy senkit nem érdekel, vagy majd megkapom, hogy ne teregessem ki a privát dolgaimat, de úgy gondolom, hogy ez durva.

    Kaptam ma egy sms-t, egy bizonyos Gábor nevű sráctól. Visszaírtam, és megkérdeztem, hogy ugyan mégis ki ős és miben lehetnék a segítségére. Azt a választ kaptam, hogy olvasta a társkereső hirdetésem, és belefér-e ő is a keretbe.

    Lesápadtam, és nem értettem, majd mégegy sms váltás után kiderült, hogy hol találom a hirdetést. Irány az tanszék, legelső gép, bepötyögöm a címet, és a társkereső oldal negyedik híre én vagyok, a következő szöveggel:
    "Julcsi
    Miskolc, 2008. December 07. 19:17
    Fiatal 20éves, csinos, de nem független főiskolás csaj vagyok.
    20-50 éves férfiak ismerettségét keresem, kizárólag kötetlen kapcsolatra!
    0670/581****"

    Nem tudom, ez kinek mennyire számít viccesnek, vagy jó mókának, de szerintem egy vagy több ember (nem tudom hányan voltak a kis bosszúhadjárat résztvevői) ezt megfelelő revansnak érzik bármi olyanért, amit elkövettem ellene/ellenük. Kegyetlen játék, és tisztességtelen dolog más mobilszámát nyilvánosan kiadni, valamint ilyen aljas módon a "névtelenség" homályába burkolódzni.

    És hogy a nagy kedvencem idézzem: vegye magára az, aki akarja...
  10. Reggel a már megszokott verőfényes napsütés köszöntött be itt vidéken.Meleg, szélcsöndes idő volt. Persze kismillió dolga lett volna mindkettőnknek, de kis unszolásra beadtam a derekam egy "rapid" túrára. A motorsruhám még a nyarat érezte, a thermobélések még a szekrényben lógtak elanyátlanodva, így miután összebarkácsoltam a felszerelést,és bemelegedett Yami,indultunk. Persze a napi frásztrámhozás ma sem maradt el, a szivemnek nem tett jót a motorelejét felemelős mutatvány...Na mindegy.
    Szóval menjük, de merre??? Úticél nem volt, még az intercomot sem vittük,így nekem tényleg nem maradt más dolgom,mint hátradőlve élvezni a napsütést és bámészkodni jobbra-balra. Végül nem is tudom, hány kilométert mentünk, de az útvonal a következő volt: Miskolc-Nyékládháza-Emődi körforgó-Miskolc-Lillafüred-Miskolc.
    Már nagyon hiányzott az érzés,szeptember elején ültem tán utoljára motoron,úgyhogy a relax vigyor végig ott volt a fejemen.Bár pár dolgot ma is megállapítottam, főleg felszerelésügyileg.Kell egy vastagabb kesztyű,és egy új bukó...:(Ja!És Csutka csizmája jól vette az első utat:)
    Látom,elég kusza lett, de sajnos a feelinget,a szél susogását, a sorkettő duruzsolását nem tudom írott szóval elmondani, ezt érezni kell:)És arra is rájöttem, hogy egyelőre tökéletesen megelégszem a hátsóüléssel:D
  11. Ma reggel amíg Ádámot vártam, elkzdtem gondolkozni, hogy is jött az ötlet, hogy TDM legyen....

    Tavaly tavasszal, amikor megismerkedtünk, még a 125ös Pegasoja volt,és sokat mentünk vele, ám Kisújszállás a kettőnk cuccával már kicsit megterhelte a kis Apriliát. Egyik nap a medencében pancsolás közben elkezdte mondogatni, hogy kettőnknek nagyobb motor kell, és ősszel már csinálhat nagy A-t amúgyis. Innentől kezdve akarva-akaratlanul is a motorokat lestük a strand egész területén, majd hirtelen rábökött egyre, és megkérdezte, ez hogy tetszik? Neeem nem a TDM volt, hanem egy 400as Transalp.Mondtam, hogy szép, tetszik, jó lenne, biztos kényelmes. Miután hazajöttünk, elkezdte nézegetni a hirdetéseket, és a Transalp mellett ő felvetette a Banditot is, de mivel nekem az túl csupasz volt és nem tetszett, így maradtunk a Transalpnál. Nagyon sokáig keresgéltünk a neten, mikor rátaláltunk egyre.Gyönyörű,rendebntartott,kevés kilométeres példány volt, jutányos áron, ám mire rákérdeztünk, elvitték. Ádám itt nagyon magába zuhant, hiszen az volt a cél, és még egy ilyen Transalpot ennyiért nem találtunk.Amúgyis vége lett a szezonnak, ő pedig nem tudta elkezdeni a nagy A-t, így tárgytalan lett a dolog.Egészen addig, amíg elő nem került egy korábban vásárolt motoros-túrás könyv, amelynek a borítóján ott pompázott egy piros TDM... Nézegette, és azt mondta, ez is jó lenne...Kérdeztem mekkora? Mondta, hogy 850 ccm... Elborzadtam, nem tetszett, féltem, és minden egyéb. Ő hajthatatlan volt. Keresett, telefonált, és talált egyet.Őt pontosabban. Szombathelyen.A hirdetésben az állt, hogy csere is lehetséges. Akkor cseréljük el a Pegasot és még fizet hozzá. Lementek, megnézték, elhozták, a kis Pegasot pedig otthagyták. Hát így került hozzánk. Közel 95 ezer kilométerrel.Nem árulok el nagy titkot, 300ezerért számolta be a Pegasot és még ugyennyi készpénzt kért érte cserébe.

    600 ezer forint. De mire??? Erre??? Kételkedve fogadtuk a motort... Horpadt, rozsdás tank, lyukas kipuff, öreg gumik.Elsőre "csak" ennyi. Levettük a tankot,elvittük karosszériáshoz.Ő azt mondta nem tudja kinyomni a horpadást, van egy jégkáros ismeőse, vigyük el hozzá.Megcsinálta pár ezer forintért, de a tanksapka körül, a rajta hagyott matricák miatt elég komoly rozsda volt már.Ez egyelőre házilag van megoldva. Csiszolás, rozsdamaró, hő és benzinálló fekete festék...

    Tegyük vissza a tankot!
    Visszatettük, de nem indult be.Aztán nagynehezen beindult, de valami nem volt jó. A sorkettőből csak az egyik henger durrant, a másik némán állt a helyén.Negyed óra után kapta fel a benzint.Azt hittük, mostmár jó lesz. Nem lett, legközelebb be sem indult, az akksi pedig egy indítást bírt egy egész éjszakás töltés után...Na ez így nem lesz jó. Irány a Yamaha szervíz, kérdezősködés.Hát van akksijuk de drága, a benzint meg így nem tudják megmondani.Vigyük be...Elment, megnézték, megmondták, hogy mi van.A benzinszívó cső volt elöregedve, kicserélték.A töltés... Fesszabályzó.Negyvenezer...Hogyaza, nincs mese,muszály.Néztünk bontottat, ugyanennyi.Ám legyen az új.Eljött, ment, örültünk.

    Defura, ha váltok...
    Mentünk vele, de Ádám érezte, hogy nem klappol.Akkora csattanásokkal váltott, hogy fizikailag fájt. Yamaha szervíz, olajcserék sora.Ezresek kemény sora volt az ellenérték.És persze az elmúlt 17 év és 95 ezer kilométer a féktárcsákban is mély nyomot hagyott.Cserélni kéne, mondták ők, majd...

    Úristen ezek a gumik...:
    Először gumi kellett.Szörnyen nézett ki az, ami rajta volt, és csúszott mint a fene.Gyanítom tűréshatár alá volt már kopva...Netes rendelésből lett is új gumi, viszonylag jó áron, de az elsőre már nem volt keret.Aztán idén Kisújszálláson kérdezősködtünk, hogy mit tudnak vele csinálni, azt mondták, hogy szivesen leveszik és kidobják a kukába.Szerencsénkre a használt gumik között megtaláltuk a hátsó párját, ugyanolyan Metzeler Lasertecet, csak pár éveset, de még a szőrök is megvoltak rajta.9000 forintért új guminkvolt, feltéve.

    Most itt tartunk, persze közben kapott házilag gyártott konzolt, hátsó dobozt, új tükröket, és még lenne rajta mit csinálni.De majd lassan, ahogy a pénz engedi. Ezektől eltekintve viszont eszméletlen jó gép.Nagyon kényelmes és jól megy.Nem versenygép, de 160ról még emelkedőn is van benne erő.Sőt...:D Az egyetlen idétlen dolog a sorkettő kávédaráló hangja, ami kicsit komolytalanná teszi a gülüszeműt, de ennyit azért kibírok.
  12. Előre leszögezem: a postban nincs szó sem úszásról,sem fáramászásról, sem villamosról.

    A mai kis kiruccanásunkkor esett meg a következő eset.Mi autóval voltunk.Kétszer két sávos belvárosi út, jobb szélén kanyarodósáv gyorsítójával.Már messziről láttuk és hallottuk, hogy közeledik valamilyen motor.Mellénk érve látszott, hogy ez bizony egy eléggé új, zérókarcos KTM cross.Mikor mellénk ért,már erősen fogyott a kanyarodók gyorsítósávja, így húzott egy bő gázt és keresztbe vágott előttünk.Persze index nem volt, de ez még számomra bocsánatos bűn, hát siet na.A következő megmozdulása barátunknak egy tök értelmetlen sávok közötti cikázás volt:külső-belső-külső-belső majd a köv. kanyarnál el jobbra...megjgyzem rajtunk kívül egy darab autó volt a környéken.Sebaj elment,megyünk tovább.Mire mi a következő lámpához értünk ő tett egy kört és újra kezdte az egész parádét egy kis egykerekezéssel megspékelve.Szép volt jó volt, le is tette egy darabban a motort, csak épp a lámpákat felejtette ki a számításból, és belecsorgott egy piros közepébe, amit kétségbeesett vészfékezéssel igyekezett korrigálni.Hatalmasat csúszott a motor segge de megfogta végül....Hál' Istennek.
    De hogy ennek mi köze a címhez? Nos véleményem szerint akkor játszuk az agyunkat, ha képesek vagyunk minden tényezőre figyelni a környezetünkben.Nála ez lehet hogy csak most nem volt meg, lehet hogy ,még nincs meg, de kára is lehetett volna belőle.Szóval csak okosan másszunk arra a fára.:)