Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Az idei szezonra szerettem volna egy robeszt munkába járni, de úgy tűnik, jó darabig nem jön össze. Takarékossági és motorsajnálati okokból arra gondoltam, hogy idén amennyit lehet, maradok a BKV-nál, és a kicsikémet csak örömgurulásokra fogom elővenni, nem teszem tönkre testét-lelkét (és a pénztárcámat) a pesti munkábajárással. Legalább tudok majd úgy öltözködni, ahogy egy nőnek kell, nem pedig úgy, mint gátvéder akcióban.
    A kezdeti lelkesedésem páncéján az első repedést a hétvégi szentendrei gurulás okozta. Rögtön utassal kezdtem a szezont, má' mé' ne. (Hozzáteszem, télen kéthetente mentem néhány kört a mélygarázsban. Az utasom pedig profi volt. :) ) Aztán este alig bírtam bezárni a garázst, legszívesebben ott aludtam volna.
    Ez még nem lett volna válóok a BKV-tól... de jött a hétfő. Aztán a kedd.
    A munkába járásom potom egy-másfél órát és 4 járművet - azaz 3 átszállást - vesz igénybe (csak oda. Ugyanennyi vissza). Jó esetben. Na, a hétfő-kedd nem volt jó eset.
    Hétfő: első átszállás (lenne): nem jár a villamos, mert egy villamos a Fővám térnél beszorult (???!!!) :eek: az alagútba vagy aluljáróba vagy minek nevezzem. Másik villamos, metró-metró-hév, másfél óra meg egy kicsi. Elkéstem.
    Kedd: korábban indulok, hogy munkaidő kezdete előtt bent legyek, kompenzálva a hétfői késést. Első villamos elmegy előttem, másodikra nem férek fel. Sebaj, legyen a tegnapi útvonal, az általában tuti: másik vili, metró-metró-hév. Viliről le, metróhoz le. Szerelvény épp bent áll, ajtók még nyitva, húdejóóó! Beszállok, metró még mindig nyitott ajtókkal áll. És még mindig... Kb 2 perc múlva a vezető közli, hogy 3 megállóval előttünk műszaki hibás szerelvény próbál előrejutni, fogunk menni mi is, de csak lassan. Na én ezt nem várom meg. Leszállok, vissza a 4-6-os villamosra, körbe a fél városon. Megint elkések.
    Egyértelmű jeleket küldött a Jóisten, kétszer is! Ezek után hogyan merjem megvenni a következő havi bkv-bérletet? :)
    "Legyen meg a Te akaratod" - jó időben nem békávézom. :D
    Szegecs kedveli ezt.
  2. Egyre többen mondják, hogy néhány nap és itt a tavasz, lehet kitolni a motorokat.
    Tolnám én, tolnám… De:

    (Prológus: Sikerült jó áron hozzájutni egy garázshoz, így nem kell havonta a bérleti díjat kidobni az ablakon és nem szól be senki, ha olaj csöpög a betonra. A garázsnak előtte egy lakással együtt volt a tulaja- és az áramellátása is. A lakást eladták, és az új tulaj fogta és levágta a garázsról az áramot. Mellesleg jogosan, de minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Most ki kell építtetnünk egy külön mérőórát. Elmű által „hitelesített” villanyszerelő kiépíti a helyet, Elmű kijön és beköti az órát. Mindezt nem kevés pénzért. Az 1. ajánlat láttán -170.000 Ft- a Zuram úgy nézett ki, mint akit megütött a 220. Pedig nincs is áramunk. Szerintem le akartak húzni pénzzel. Most várjuk a következő sokkot a következő szakitól.
    Szóval az automata távirányítós garázskapu nem műxik, csak manuálisan nyitható, kurblival.)


    Ha motorozni akarnék most:
    1. átbattyogok a garázsba -5 perc- full beöltözve,
    2. rájövök, hogy otthon hagytam a kurblit, visszabattyogok.
    3. vissza a garázsba a kb. 1,20 méteres kurblival, csavarral és kulcsokkal felszerelve.
    4. kikeresem a kulcsot, kinyitok 1 lakatot (=manuális kapunyitás-gátló), kicsavarom a 2 csavart, amiben a lakat volt.
    5. kikeresem a másik kulcsot, kinyitok még egy lakatot (=manuális kurblitekerés-gátló), ami olyan helyen van, hogy még pókháló sincs rajta, mert nem fér hozzá a szerencsétlen pók. Bedugom a kurblit a lyukba (vagy tokba vagy mifene), csavarral rögzítem.
    6. Felkurblizom a garázskaput. 3x megállok közben pihenni, 4x megtörlöm a homlokom, 14x szitkozódom. Fogyok egy kilót.
    7. Kitolom a motort valami félreeső helyre.
    8. 6.-5.-4. pontok visszafelé játszva, miután kisakkoztam, mit melyik lyukba dugjak.
    9....
    a) megpróbálom a kurblit felerősíteni valahogy a motorra, és elindulok. Mindenki a kiálló kurblin röhög, különben is életveszélyes, ezért inkább nem is megyek sehová.
    b) séta a lakáshoz, kurbli letesz, visszaséta a garázshoz, és addigra már úgy el is fáradtam, hogy nem megyek sehová.

    Szóval ajánlom, hogy az újabb villanyszerelő ne 170 ezres ajánlatot adjon, mint az előző, mert belenyúlok a 220-ba. Vagyis nyúlnék. Ha lenne.
    Szegecs kedveli ezt.
  3. Szacsának...és mindenkinek...

    "Elmélyedve ballagott előre az úton, batyut nem vitt magával, és nem volt többé vele asszonyt igéző mosolya sem. Messze városokban hagyta mindenét: a jókedvét, szíve sok rózsaszínű vágyát, illúziói tarka köpenyét, mindent, amije csak volt.
    Örökzöld fenyves erdők mellől indult útnak, kincsekkel megrakodva, hódító mosolyokkal az ajkán, hogy megkeressen valakit.
    Mert egyszer furcsát álmodott. Nehéz illatú borókák alatt nyomta el az álom, és csodálatos városról álmodott, ahol csupa drágakővel voltak kirakva az utcák, és a fákon bíborszínű madarak daloltak… káprázó csillagok ragyogtak, és két kézzel szórta ezüstjét a hold…és az úton szembejött egy lány, szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek kék mélységénél mélyebb…és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha.
    Mikor felébredt, nem volt nyugta többet. A nagy erdők minden illúzióját összeszedte, batyuba rakta, és elindult velük.
    A legelső város kapuján belépett, behintette az utat színes fátylaival, amiket a zuzmószakállú vén fenyőkről gyűjtött, és az utcák ormótlan köveit drágaköveknek látta, a fák szürke madarait bíbormadaraknak…és a legelső lánynak, aki szembejött vele, odaadta legszebb fátylait, és a szívét fehérebbnek látta a csúcsra hullott hónál. Letérdelt eléje, és imádkozott hozzá, a lány pedig kacagott, megcsókolta, aztán továbbment, és elvitte magával legszebb fátylait.
    Ő csak nézett utána, nem értette, hogy mindez hogyan történhetett, hiszen ő másképpen álmodta meg. Körülnézett és látta, hogy az utca nincs drágakövekkel kövezve, hogy nincsenek bíborszínű madarak a fákon, és hogy az embereknek nincs fehér szívük, csak szürke, mint a novemberi sár.
    Leverte ruhájáról a port, nem sírt, nem szólt egy szót sem, csak ment tovább. Városról városra járt, és valahányszor belépett egy város kapuján, reményei színes fátylakat teregettek mindig, és ő azt hitte, megérkezett. A legelső lánynak, aki szembejött, odaadta megmaradt fátylai közül a legszebbeket, aztán a lány megcsókolta, és kacagva ment tovább…és minden lány elvitt magával néhány gyönyörű fátylat.
    Városról városra járt, és a fátylak mind rongyosabbak és szürkébbek lettek, és a végén nem maradt belőlük egy sem.
    Nem kereste többet az álmok városát. Elmélyedve ballagott az úton, maga sem tudta, hova, maga sem tudta, miért. Nem volt egyebe, csak a szíve, és a szíve nehéz volt, mert tele-tele volt könnyel.
    Így érkezett meg egy város kapujához.
    Bement. Nem is nézett körül. Nem voltak drágakővel voltak kirakva az utak, egyszerű verebek ugráltak csak a fákon, és az égen nem volt egyetlenegy csillag, csak egyhangú, szürke köd.
    Egy lány jött szembe az úton, tarka fátylak nem voltak rajta, és nem volt az ajkán sem bűvölő mosolya. Az ő szívét is nehéz ködök takarták, és csak maga elé nézve bandukolt.
    A vándor megállt előtte. Eszébe jutott a régi álom, és keresett egy fátylat, amit a lánynak adjon. De nem talált. Üres volt nagyon a szíve. Ekkor kivette a szívéből mind a könnyeket, amik ott évek óta gyűltek, és odaadta őket a lánynak.
    A lány csodálkozva nézett rá, aztán színes fátylakat vet elő a szívéből, és cserébe nyújtotta a könnyekért.
    Ott álltak egymással szemben, a kezük összeért, és egyszerre bámulva látták, hogy az utcákon drágakővé változnak a kövek, a fákon bíborszínű madarak dalolnak az égen, és két kézzel szórja ezüstjét a hold…
    Lehajolt fejjel imádkozni kezdtek, a lány feje a vándoréhoz ért, és a szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek mélységeinél mélyebb, és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha." (W.A)
    Szegecs kedveli ezt.
  4. próbálkozom a bepötyögéssel, nem wordből másolással...
    1. pihenő, 1. feladat: ereszkedés le egy lankásabb domboldalon. (lentről domboldal, fentről nézve egy kib.tt nagy hegy teteje!)
    Itt hangzik el a vezetőnktől először az a mondat, amit utána még sokszor hallottunk, és ami - erre rá kellett jönnöm - nagyon is igaz: "Minden fejben dől el." A motor meg tudja csinálni, te is meg tudod csinálni, az egyedüli akadály itt van. (és itt a fejére mutatott.)
    Technikai tanácsok, aztán ereszd meg, de lassan! Azt hittem eltaknyolok...Nem! Leértem, és csak a végén húztam neki egy kövéret, szerencsére már behúzott kuplunggal. Így nem ugrott ki alólam. Ugyanezt gyakoroltuk még néhányszor, aztán a köves úton tovább.

    Mentünk úton, út mellett, füvön, köveken, köves-füves részen, felfelé, lefelé, ülve, állva (inkább állva), szóval mindenhol és mindenhogy.
    Megnéztünk egy falut a hegytetőn, ahol mintha megállt volna az idő. Az áramot 3 éve vezették be...tisztára mintha egy fantasy díszletei közt lennél. Elgondolkodtam, hogy mi itt sírunk, hogy milyen rossz nekünk, pedig mi ez az ottani élethez képest...az az igazán kemény!Meg az, hogy minden fejfán ugyanaz a név van. meg hogy 10 évig nem tudtak építkezni, mert meghalt a mester, és csak most jött egy új egy másik faluból.:)

    visszafelé már kicsit fáradtam, úgyhogy az egyik útelhagyásnál megmakacsoltam magam. Menjen arra, akinek két anyja van! :karomkodik2: jobbnak látták nem vitázni velem, ezért az egyik vezető elment a fiúkkal, én meg a másikkal maradtam az úton. Néha azért letértünk róla, de csak a lájtos füves részeken, mert a kövekből már elegem lett.

    túra közben az egyik KTM fogaskerekéről elfogytak a fogak, kényszerpihenő, szerelés, motorcsere. Aztán a másik vezetőnek lett első defektje. No problem, gyorsjavító és go tovább. Ezt még 1x meg kellett ismételni, de szerencsésen visszaértünk. Esések nélkül. Ami nálam nagy szó, mert nem egyszer megcsúsztam és úgy éreztem, hogy most taknoylás lesz. De tényleg tud a kismoci, mert nem lett. És szerencsére eszembe jutott az is, hogy nem szabad rágörcsölni a kormányra, hanem hagyni kell, menjen amerre akar. És bejött! és tudta! :hura: Pedig repültem ám akkorákat,hogy már-már szirti sasnak éreztem magam. :D

    Hősiesen megküzdöttem tehát a természeti elemekkel - de legfőképpen magammal. Nagy tanulság volt az egészből, hogy valóban mennyi múlik azon, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz, mit gondolsz és mire gondolsz épp az adott pillanatban. Ha le tudod győzni a félelmed -vagy legalábbis kontrollálni és kordában tartani-, és tudatosan NEM arra gondolni, hogy jujjjb.meg el fogok esni, hanem arra, hogy mit hogy kell jól csinálni (és nem azt nézed, hová fogsz becsapódni, hanem hogy hová mész tovább), akkor tényleg jól fogod csinálni. ...öööö...többé kevésbé. Eleinte inkább kevésbé, aztán többé. :D

    Egy szónak is száz a vége - esetemben több tízezer - legszívesebben már jövő héten visszamennék. Vagy holnap. De jövőre mindenképp!
    A Zuram legnagyobb örömére, aki elkezdhet gyűjtögetni a karácsonyi ajándékomra (amit még most ősszel szeretnék kipróbálni): egy kisenduróra! :D
    Szegecs kedveli ezt.
  5. Rájöttem, mi lehet a gond. Be kell pötyögni, nem szabad ctrlc-zni wordből. Így akkor összevonom az 1-2 részt. Sorry, akinek emiatt törlődik a hsz-a...

    Hát akkor elölről:
    Hétvégén olyat tettem, amiről még álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz hozzá merszem, És hogy túlélem. Elmentem egy terependuró túrára. Mit elmentem, végig is csináltam! Na jó, 1-2 helyen nem mentem a fiúk után a sziklák meg birkanyájak közé, de azért egyetlen kicsi hisztivel meg némi izomlázzal megúsztuk a dolgot.

    Megpróbálom, bár lehetetlen visszaadni azokat az élményeket meg érzéseket.

    1. nap: érkezés, motorok utánfutóra pakolása, felszerelések kiválasztása. nincs elég kicsi csizma. némi logisztika, jön egy kisebb, de ez nem crosscsizma. nem baj, mindkettőt kipróbáljuk. Kb. 1 órás gyakorlás a mezőn, ismerkedés a kis 125-ös suzukival. Meglepően jó, nem is érzem a huplikat a földön, és tudok a fűben egy bója körül körözni! Aztán elengedett bal kézzel is. Juppijjéééé!:hura:
    Egy nyáladzó vicsorgó kutya majdnem lekapo a mociról, de kicselezem. Aztán inkább elkerülöm.
    Sötétedik, mára ennyi. Úgy érzem, kellett ez az egy óra a másnapi egész napos túra előtt.

    2. nap: kocsikba be, irány a hegyek, a sípálya és környéke. Vezetőnk a tervezettnél könnyebb és rövidebb útvonalat talál ki. Csak 90 km:beteg:. Szerencsére. Elsőre valahogy nem akaródzik egy teljes Csomolungma-expedíciót végigcsinálni. Zabszem a hátsómban, parázok mint áááállat, de nagyon várom! Megérkezés, lepakolás, felöltözés, pisilés (részemről majdnem be- az izgalomtól, de nem mutatom:D), indulás. Bakancs kicsit nagy, önjáróan vált és fékez az orra, meg kell tanulnom fegyelmezni.
    Betonút-rossz betonút-fahér kavicsos út-nagyobb kavicsos út-óóóóriási köves-kavicsos út,...a frizurám még mindig tart...
    Előrebocsátom, hogy a továbbiakban az "út" szó ezeket jelenti. Sóderkavics mérettől a görögdinnye nagyságúig minden volt ottan, gödrökkel meg bukkanókkal meg keresztbe- és hosszanti és átlós és stb. mélyedésekkel kombinálva.
    [FONT=&quot]
    [/FONT]
    Szegecs kedveli ezt.
  6. Nehéz egy viszonylag rövid blogba összesűríteni az elmúlt hétvége történéseit, de megpróbálkozom vele. (Megpróbáltam, nem ment. Folytatásos teleregény 1. fejezete következik. A Szerk.)

    1.nap - megérkezés
    Az úgy kezdődött, hogy pénteken fél 5-kor volt a találkozó egy benzinkúton, ahová – némi késéssel ugyan, de - mindenki szerencsésen odatalált. Kábé fél 6-kor sikerült is elindulnunk. Dóri a vezérhagyma, én pedig a sereghajtó. Ősi skót szokásokat tiszteletben tartva az M3 pálya helyett a 3-as utat választottuk. Kb. du. 6 óra, Kerepestarcsa. Az idő ragyogó, a kocsisor kígyózó. Baleset. 15 perc araszolgatás, majd go! Go-go-go…gondolkozzunk, hol is kell lekanyarodni a 3-asról? Veszettül sasoljuk az út mellett a "Poroszló” táblát. (Valószínűleg a színesfémtolvajok áldozata lett, mert nem láttunk egyet sem. ) Különben is marha nehéz körforgalomban billegve még a töméntelen infót is elolvasni. (Pláne honnan tudja az ember lánya, hogy Poroszló=Debrecen? )
    [/COLOR][/SIZE][/FONT]Mindegy, megyünk tovább, majdcsak meglesz. Úgy a 160-as km-tábla környékén megvilágosodtam, hogy hát ha Miskolc 20 km., akkor kicsit lehet hogy túllőttünk a célon! Dóri is így gondolta, mert miután beértem és szóltam, heves bólogatással értett egyet. Hátraarc és előre vissza!
    (szerkesztői megjegyzés: pont jókor álltunk meg, ugyanis előttünk kb. 50 méterrel egy németjuhász kutyus kószált az úton. Szegény teljesen meg volt ijedve, azt se tudta, hol van és merre menjen? Hiába hívtuk, nem mert odajönni hozzánk, ezért míg a többiek a térképet nézték, én nyomtam a dudát, mikor jött egy autós. Ha már a kuty nem megy le az útról, legalább ne üssék el. Végülis bekóválygott a bokrok közé. Remélem, nem is jött vissza az útra.)
    Megtaláltuk a térképen a Poroszlóra vezető legrövidebb utat, Borsodivánkán keresztül. Ja. Megtaláltuk. A térképen. Csak nem a valóságban. De most tényleg nem mi voltunk a hülyék, az 1. táblán még ott volt, aztán a 2-on és a 3-on, ahol le kellett volna kanyarodni, ott nem volt! De tényleg! Még jó, hogy a helyi erők a segítségünkre siettek, így némi útbaigazítással (“a vasúti sín után balra, aztán a kocsmánál jobbra, aztán a Giziék házánál megint balra és ott már asszem ki lesz írva") rátalátunk a borsodivánkai útra. Este fél 10-kor. Itt már én mentem elöl. Tábla: Egerlövő, Borsodivánka. Megvaaaan! Másik tábla. Valami szép sárga tábla egy csomó betűvel. Nem foglalkozunk vele! Hiba volt. A tábla ugyanis azt jelezte, hogy E.lövő és B.ivánka közt rossz az út. De hazudott, mert a rossz kifejezés nem fedte a valóságot. Néhol volt a kátyúk (mit kátyúk, ipari kutak!) között egy kis aszfaltnak látszó folt is. 12 km gyökkettővel, töksötétben, békainvázió kersztbe-kasul az úton, placcsanás (béka-tömeggyilkosság), rázkódás, mintha centrifugáznának… de egyszer ennek is vége lett, beértünk Poroszlóra. (zónaidő: cca. 22:10) Örömujjongás. Keressük meg a kempinget. Kit tudja hol van? Senki. Ki tudja hogy hívják? Fűzfa. Nem nyárfa? Fűzfa vagy nyárfa? Ott egy Fűzfa, nézzük meg. Nem nyert. akkor Nyárfa. Vissza. Templom. Jó tájékozódási pont (gondoljuk mi). Telefonos segítség. Két embertől. Két különböző. Merthogy két templom van ebben a … faluban. Azért fél 11-re csak bekeveredtünk a célállomásra. Összesítés: Terv: 130 km, 3 óra. Tény: 198 km, 5 óra. A többiek szerintem már hülyére röhögték magukat rajtunk.
    Gyors bemutatkozás, még gyorsabb kaja (már akinek, mert én nem szeretem a halat, de helyette legalább ittam egyet), kicsi dumcsi, aztán nagy alvás.
    Reklám után visszajövünk! :D
    Szegecs és NaNa kedveli ezt.
  7. Rendet raktam a papírjaim közt, és rábukkantam egy régi írásra és úgy gondoltam, megosztom veletek.
    Előre bocsátom, nem vagyok skizofrén...
    (én nem, csak a másik énem :D :D :D )

    "Nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk. Harcolunk. Egymás ellen. Magunk ellen. Mindkettő mást akar. De egyben egyezünk: mindketten győzni akarunk a másik felett.
    Az egyik: élni akar, szabadon, vadul, minden kötöttség és felelősség nélkül. Azt tenni, amit akar, ahol akar és akivel akar. És menni, menni, MENNI. Megállás nélkül. Egyedül. Makacsul, állandóan lázadva. Dacolva a Világgal, dacolva a másikkal – még önmagával is.
    A másik csendes, nyugodt, szelíd. Állhatatos és megfontolt. Nyugalomra, meghittségre vágyik, gyerekekre, családra és békére. Örökké tartó Békére. Az Élet számára nem cél, hanem eszköz. Hogy kiteljesítse magában az ősi, női ösztönöket. Hogy úgy álljon valaki mögött, mint jóságos, néma őrangyal. Hogy feláldozhassa magát valakiért.
    Nem értjük meg egymást. Állandó ellentét feszül közöttünk. Ellentét, amit nem lehet feloldani. Egyikünk sem tud felülkerekedni. De nem is akar. Mert nem tudna egyedül, a másik nélkül létezni. Örökös, életfogytig tartó harc ez.
    Harcolok Önmagammal."
    Szegecs kedveli ezt.
  8. birge blogja elindította bennem az emlékek lavináját.
    <o></o>
    Arról a - boldog, de kemény - egy évről, amit pályakezdő napközis tanítóként megéltem.
    <o></o>
    Előzetes megjegyzés: az idézőjelbe tett mondatok nem így szó szerint hangzottak el, nem emlékszem már rá pontosan, 6-7 éve történt.
    <o></o>
    Azt is hozzátenném, hogy mindezen történések ellenére szerettem a kis rosszcsontokat (vagy angyalkákat, attól függött, épp milyen kedvük volt), és viszont. Minden délben fürtökben lógtak rajtam, mikor megérkeztem, és nagyon tudtak szeretni. Mindegyik, kivétel nélkül. Viszont szerették feszegetni a határokat, sőt túl is lépni rajta, és tesztelni, meddig bírom. (Volt, hogy nem bírtam…) De az is igaz, hogy nincs annál nagyobb öröm, mint mikor látod a szemükben, hogy boldogok és örülnek valaminek; annak, hogy megsimogattam a fejüket, vagy hogy sikerült megoldaniuk egy feladatot, vagy akár csak annak, hogy megdicsértem őket, mert aznap nem kaptak feketepontot. :D
    1. történet<o></o>
    Ebédlő, 29-30 elsősöm meg a többiek. Valmilyen tészta – talán bolognai spagetti, nem lényeges. A kanál-és tányércsörgés zajába hirtelen belesüvít egy villárólindított repülő tésztacsomó hangja. Aztán még egy. Hát persze hogy az én két elsős fiam. “Ejnye micsináltok gyertek ide mindketten.” Nem jönnek, hát én megyek. “Nem szép dolog tésztával dobálózni, olyan szomorú vagyok, hogy rosszalkodtok!” –mert ezt kell – és lehet – mondani, nem ám megfogni a grabancánál és addig súrolni vele a földet, míg fel nem szedte az összes tésztát meg szószt. Hogyne! Még a végén följelent bántalmazásért! Ejnyebejnye megvolt, gyereket nem nagyon hatotta meg. “majd kíváncsi vagyok, mit szólnak a szüleid, ha megtudják!”. Megtudták. Apuka (nálam nem sokkal idősebb, viszonylag jólszituált vállalkozó) jön a gyerekért délután. Szembesítés. Elmesélem, mi történt – persze ott a gyerek is, hallja csak ő is, nem árulkodom a háta mögött. Apuka megkérdezi a kisfiától, hogy miért dobálta tésztával a másikat? Gyerek válasza: “de állandóan verekszik és ő kezdte…” <o></o>
    Apuka: “és mér’nem b.sztál be neki egyet?”<o></o>
    Ezek után nem volt több beszélnivalóm Apukával.<o></o>
    <o></o>
    2. történet<o></o>
    Szintén a fent említett első osztályos napközis csoport. Tetőtéri tanterem, házi feladat írás. Kissrác nem tudja megcsinálni a leckéjét, vagy nem érti, vagy csak lassabb a többinél, a lényeg, hogy a társaság nagy része 2-3 kivétellel már játszik, ő meg még mindig a füzet fölött ül. Próbálok segíteni neki, de iszonyú dühös a vélt kudarc miatt. (ami persze nem kudarc, mert nem lehet mindig mindent tökéletesen és elsőként megoldani. Nodehát apuka-anyuka értelmiségi, és persze az ő kisfiuk is csudaokos zsenigyerek, aki mindig mindent tud. Ez is megérdemelne egy külön blogot)<o></o>
    Következő pillanatban azt veszem észre, hogy füzet-tolttartó-miegymás, ami a padon volt, szánkázik lefelé, gyerek meg a padon ugrálva őrjöng. “Úgyse csinálom meg, te hülye k.rva” (mármint a leckét) Na ez viszont szó szerint így mondta, erre emlékszem. Kezdő pedagógus + hisztiroham = totális káosz. Bármit csináltam, nem használt. Kértem, ígértem, mindenféle szankciókat helyeztem kilátásba. A többi persze mind a jelenetet figyelte. Egyesek dermedten, mások jót röhögve a liluló fejű szerencsétlenen. Tetőablak nyitva, pad az ablak alatt. Gyerek pillanat törtrésze alatt fent az ablakban. Üvöltözik, szitkozódik. Na ilyenkor mi a frászt csináljak? Remegő hangon megkérek egy-két komolyabb kiselsőst, hogy figyeljenek és azonnal szaladjanak, ha a gyerek bármit is csinál, én meg gyomoridegtől és félelemtől reszketve rohanok le a harmadikos terembe, idősebb tapasztalt tanítónénire rátöröm az ajtót, hogy jöjjön segítsen. Ekkor már majdnem sírok. Szerencsére a gyerek még az ablakban, és nem palacsintává lapulva az udvar betonján. Hogy hogy került le a gyerek az ablakból, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy utána napokig azon gondolkodtam, hogy miért és hogyan történt mindez? Mit rontottam el, miért nem vagyok jó tanítónéni? És azon, hogy mekkora óriási felelősség ez a szakma, és vajon meg tudok-e birkózni én ezzel? :(<o></o>
    <o></o>
    Érdeklődés esetén folyt köv… :)
  9. Az érdekes és elgondolkodtató karácsonyi blogok hatására újra elolvastam egyik kedvenc írásomat az egyik kedvenc írómtól. Olvassátok és fogadjátok szeretettel, ez az én karácsonyi ajándékom mindenkinek.:ajándék:
    ...és kívánom, hogy mindenki szívében gyúljon egy gyertya...:sze:

    "Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
    Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit.
    Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
    Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
    - Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
    - Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
    - Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
    Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
    - Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
    Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
    Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
    A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
    Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
    A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
    Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.
    Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
    vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
    "Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
    "Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
    Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
    Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
    "Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
    "Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal.
    - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
    "Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
    S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
    A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
    "Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
    Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
    S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
    S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
    - Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól."
    Szegecs kedveli ezt.
  10. Reggel szól a telefonon az ébresztés. Kimászok az ágyból, csukott szemmel eltántorgok a szokásos reggeli kocka csokoládémért. És ahogy kinézek az ablakon, hát ragyogó napsütés fogad. Bekapcsolom a rádiót: "15-18 fok, csapadék nem várható, kellemes kirándulóidő". Hurrá! Végre megint mehetek motorral dolgozni! Úgyis késésben vagyok. Mocinaci előkap, térdprotektor szintén. Vegyük a gatya alá. Hoppá! "Fejjel lefelé" akartam felcsatolni. Hihi, olyan régen motoroztam, hogy már azt se tudom, hogy kell a ruhát fölvenni! :) Azért csak sikerül valahogy. Slusszkulcs felkap, indulás az ajtó felé....
    És megszólal az ébresztő. Kint pedig havazik... :(
    Szegecs kedveli ezt.
  11. ne haragudjatok, de ez ki kellett írni magamból...
    Magamba roskadva, mélységes bánatban és önsajnálatban fulladozva vettem tudomásul, hogy az Elsőszámú Szerelmem - időlegesen -elhagy. Még szerencse, hogy a Másik Elsőszámú Szerelmem a lehető legjobbkor érezte meg, micsoda viharok dúlnak a lelkemben és kedvességével, bájos szertelenségével és önzetlen ragaszkodásával enyhíti, sőt gyógyítja fájdalmamat. Sosem hittem volna, hogy valaki ennyire meg tud változni, ha érzi, hogy a másiknak arra van szüksége, hogy az autonóm, öntörvényű, önálló akaratú makacs egyéniségét feladva hízelgős-bújós, figyelmet, szeretetet és simogatást kikövetelős vigasztalós egyénné válik. Nagyon jóleső érzés, hogy valaki, aki eddig csak akkor figyelt rád, ha épp valamire szüksége volt tőled, most lépten-nyomon követ, pici nóziját az arcodhoz nyomva puszikkal halmoz el akkor is, ha nem kap érte cserébe semmit…
    Azt hiszem, az utóbbi napokban még jobban elmélyült az iránta érzett szerelmem, pedig nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges lehet…
    …csak a Zuram meg ne tudja, hogy még halálosabban beleszerettem az Ő Nagy Szerelmébe – Zizibe, a Vérnyusziba- aki már nemis vérnyúl… :D
    Tücsök pedig a garázsban várja a jobb időt, hogy újra fellángoljon szerelmünk alvó parazsa, és a végtelen utakon kanyarogva újra eggyé válhassunk... :D
    Szegecs kedveli ezt.
  12. no itt a folytatás, ismét néhányszáz oldalban. :D

    7.nap. Irány a rafting! Újabb élvezetes kanyarvadászat a fogalmam sincs milyen nevű helyre, a Tara folyóhoz. Már meg se próbálom leírni az érzéseket, amik útközben elfogtak. Sose gondoltam, hogy egyszer élvezni fogom a több órán át tartó kanyargást, sőt azon fogok próbálkozni, hogy minél mélyebbre döntsem Tücsököt, akivel úgy éreztem, mintha össze lennék nőve!
    Szerkesztői megjegyzés: nálam a „minél mélyebbre” az a merőlegestől kb. 5 fokos eltérést jelenthette, de én majdnem az aszfalttal vízszintesnek éreztem, és marha büszke voltam magamra. Aztán mikor visszanéztem a képeket és videókat, láttam, hogy az a vízszintes igencsak merőleges :D De nem baj, mert issszonyúan élveztem!

    Megérkezés, csomagtartó tartalmának csökkentése céljából néhány kétliteres Jelen, és kisebb de erősebb rokonainak elfogyasztása. Ennek hatására rögtön megértettük a helyi lagzilajcsi és emszíhaver nóták mélyenszántó filozófiai mondandóját, és ebbéli lelki megrendülésünket táncban fejeztük ki.
    Éjjel, hegyi folyó partján faházas tábor, a természet lágy ölén. Szép. A pók is szép volt, amit az ágyamból raktam ki. Annyira megtetszett, hogy egész éjjel csak ő járt az eszemben, ezért alig tudtam aludni. Pedig a Zuram ártalmatlanította egy papuccsal. Szegényke, akkor már sajnáltam. Biztos van családja, aki szintén ott lakik, és várja haza. És mi van, ha nem megy haza? És mi van, ha a családja a keresésére indul, és bosszútól szomjazva elözönli az ágyamat? Begubózva, kapucniban, elemlámpával a kezemben azért sikerült átvészelnem az éjszakát.
    <O:p></O:p>
    Szombat: bőséges reggeli után megkaptuk a raftinghoz szükséges ruházatot, kb. az alábbi párbeszédek kíséretében:
    Mentőmellény: „jóóóó az az xxxl-es, hölgyem”
    Cipő: „hányas a lába?”
    „37-es”
    „ez a 41-es pontjó lesz!”
    Sisak: „nem nagy ez egy kicsit?” (szólal meg tompa hangon egy sisak a nyakamról, a fejem helyéről)
    „nem baj, ha körbefordul a fejeden, jó lesz az! a fiúknak meg úgyse kell, ha igazi férfiak”. Szegények, ha eddig nem, most aztán kénytelenek voltak „igazi férfivá” válni…
    Kábé egy órás dzsipezés után – magam sem tudom, hogy úsztuk meg szakadékba borulás nélkül – megérkeztünk a kiindulóponthoz. Útközben rájöttem, hogy miért dudálnak folyamatosan egymásnak a szembejövők:
    1. Mert integetni nem tudnak, mert 3 kézzel markolják a kormányt, hogy az útnak nevezett ösvényen tartsák az autót,
    2. mert így a mögöttük jövő is tudja, hogy jönnek szemben, és le kell húzódnia, beépülve a sziklafalba (szerencsétlenebb esetben a szakadék szélétől 0,01 mm-re, korhadt farönkökön lavírozva),
    3. és hogy a frászt hozzák szegény, hamuszürke utasaikra (a hülye turisták!), és utána jót röhöghessenek rajtuk.
    De azért túléltük, igaz, csak némi magunkkal hozott házipálesz igénybe vételével.
    Megkaptuk az evezőket (összesen 5 db-ot, de indulás után sikerült szereznünk egy másik csónakból még 1-et, így legalább mindkét oldalra ugyanannyi jutott).
    Meghallgattuk a tanácsokat és az utasításokat – bosnyákul. Aztán olaszul is. Abból kicsit többet értettünk. Mármint Bredi. Aztán ő elmondta nekünk az instrukciókat – már amire emlékezett belőle a sokadik pálinka után.
    A vezetőnk viszont egy kukkot sem tudott angolul (sem), ezért nekünk kellett megtanulni bosnyákul. Két szó már profin megy. A „veszláj” és a „stop”. Ebből tudtuk mikor kell evezni, és mikor nem. A többi a Jóistenre, és/vagy Allahra volt bízva. Jól végezték a dolgukat, mert a vízbe nem borultunk be. Csak ki. Én, amikor hullaéhesen rájöttem, hogy az ebéd: birka. Én meg marha, hogy nem hoztam magammal tartalék kaját. Így éhen maradtam. Nem baj, majd vacsorázom. Nem vacsoráztam. Nem eszem halat. Legalább jobban hatott az alkohol. J
    <O:p></O:p>
    Lassan a végénél járunk, vasárnap összepakolás, indulás hazafelé. Majdnem 700 km, úgyhogy félútra beterveztünk egy szállást valahol. Majd meglátjuk. Meresztgettük a szemünket, de nem igazán láttuk meg. Tuzla környékén keresgéltünk, helyi erők igénybevételével. Végül találtunk is egy szép házikót egy nemtúlszép tó partján. (Itt nem nagyon készült kép, valahogy már senki nem fotózott. Vagy lehet, hogy betelt az összes kártya)
    Este megettük a maradék nasikat-chips,keksz,stb-, és megpróbáltuk meginni a maradék sört. Nem sikerült, mert Jelen sok volt, mi meg kevesen, és másnap menet.
    Utolsó nap: a maradék néhányszáz km lezavarása kockuló hátsóval. Ennek is volt ám előnye, mert már bármilyen pózban tudok a motoron ülni menet közben! :D
    <O:p></O:p>
    Az egész túra összegzése: ez alatt a több, mint 2000 km alatt rengeteget tanultam a motorozásról, szerintem sokat fejlődtem is. És olyan élményekkel gazdagodtam, amiket az én szerény képességeimmel nem lehet hűen visszaadni. Nem tudok mást mondani, ezt tényleg látni kell, és személyesen megélni!
    <O:p></O:p>
    http://picasaweb.google.hu/111050565837881773205/BIH2010?authkey=Gv1sRgCN28gaT9h6fnpgE&feat=directlink
    Szegecs kedveli ezt.
  13. SpiderMan beszámolóján föllelkesülve, immár harmadszor kezdek neki az élménybeszámolónak… kétszer már útikönyv nagyságú lett, most sem tudom, hogy sikerül… demostmáraztánigazán befejezem! (talán...)
    Megpróbálom csak a legfontosabbakat leírni. A többiről majd a képek mesélnek.

    http://picasaweb.google.hu/111050565837881773205/BIH2010?authkey=Gv1sRgCN28gaT9h6fnpgE&feat=directlink
    <O:p></O:p>
    Egyszer volt, hol nem volt… egy szép szombat reggel hét emberke elindult felfedezni Boszniát. Heten, mint a Gonoszok…J
    Viszonylag eseménytelen, 540 km-es út után a 4 motoros, és a 3 egyéb utazót, valamint plafonig pakolt cuccokat tartalmazó Suzuki Swift megérkezett Sarajevóba. A város előtt 20-30 km-rel ugyan észrevettük, hogy Vickey kuplungbowdenje már csak 3-4 szálból áll, de hála a sok imának, és a kuplung nélküli váltásnak (nem csak föl, hanem lefelé is), szerencsésen megérkeztünk – kb. 2 szál megmaradt bowdennel.
    A nagy izgalom miatt, és a zsibbadás testből való kiűzése céljából lehajtottunk pár söröcskét, akik a kivétel nélkül mind Jelen névre hallgattak.
    2. napra tervezett program: egy vízesés, és Sarajevo megnézése. Vickey mocija otthon maradt egyedül. És ő járt jól. Merthogy a vízeséshez olyan kavicsosút vezetett, amin Tücsök és a gazdája megmakacsolták magukat. Némi hiszti után az autó sofőrjét másodpilótává avanzsáltuk, így feljutottunk a vízeséshez. Én az autóból aggódtam végig a maradék utat. Lefelé ugyanígy, az aszfaltozott útig. A vízesés gyönyörű volt – ezt a szót sajnos többször is kell majd használnom, mert szinte minden gyönyörű volt. Ami meg nem, az meg csúnya.
    Kései ebéd után beértünk Sarajevoba, ahol leparkoltuk a lovakat meg a kocsit, és irány a városnézés. Sarajevo belvárosa nagyon hangulatos, és a bosnyák kávé (bosanska kafa) is finom. (törökös, zaccos de nagyon finom).
    A parkolóba visszaérve kellemesnek nemigen nevezhető meglepetés várt minket: feltörték a Suzukit.
    Szerencsére minden motoros cuccunkat benne hagytuk, okos módon egy részét a hátsó ülésen. Néhány számunkra haszontalan tárgyat eltulajdonítottak a kedves rablók: pl. három bukó, egy táska, egy cipő és egy útlevél. De előzékenyek voltak, mert nem törték ki az egész hátsó ablakot, csak letekerték. Azóta is imába foglaljuk a nemismert nevüket ezért. De még szerencse, hogy egy körbekamerázott téren, a helyi honvédelmi minisztérium és a rendőrség épülete közti parkolóban álltunk meg, így nem tűnt el az egész autó. Mi lett volna, ha nem ott parkolunk???
    Nagy nehezen sikerült jegyzőkönyvet felvetetni a helyi szervekkel, groteszk mozdulatok (kézzel –lábbal kalimpálva magyarázás) és Viki anyukájának telefonos segítségével.
    Hazaérve bosszúból kivégeztünk néhány Jelent.
    A 3. nap ügyintézéssel telt: rendőrség, nagykövetség, motorszerviz, autóüvegezés. Egy nagyon kedves helyi motoros ingyér’ kicserélte Vickey bowdenjét (illetve a motorjáét). Azt mondta, reméli, ha Magyarországra jön, és problémája lenne, neki is segítenek az itteni motorosok.
    (Szóval, kedves kollégák, ha bosnyák motorost láttok valamelyik magyar út szélén, tessék azonnal segíteni neki! Személyleírást majd kérek az illetőről)
    Este iszás. (Közben azért ettünk is, de az nem lényeges)
    A negyedik nap továbbindultunk a tengerpart felé. Még jó, hogy vittünk tartalék bukókat az autósok motoroztatására, így volt miből pótolni a veszteséget. És még maradt is 1 tartalék műanyag bummbili a vállalkozó kedvű Swift-utasoknak.
    Az út eszméletlen volt, hiába is próbálnám leírni, úgyse lehet. Hegyek, völgyek, szakadékok, csodálatos kanyarok, békésen baktató tehenkék az úton – néha nemolyan békés bikucik is, alig-forgalom, integető helyiek, egy-két motoros, néhány türelmetlen kettesgolf (a kettesgolfok 98%-a szerintem abban az országban található)…
    Útközben beugrottunk Mostarba, mert „ezt látni kell!”. Tényleg látni kell. Gyönyörű. Persze a szokásos fotózás itt sem maradhatott el (ezért lett kb. 700-800 kép az útról).
    Estefelé értünk Neumba, a tengerpartra. Szállás elfoglalása, strand megtekintése, iszás a megérkezés megünneplése céljából, meg mert olyan szép a tenger.
    A másnap (egyeseknek tényleg másnap volt :beteg:) pihenéssel telt. A tengerről már nem is mondok semmit, nem írom le még egyszer azt a szót, hogy gyönyörű. A képeken - ha sikerül kiválogatni őket - úgyis látszik. Meg az is, hogy a fiaink hogyan mutatták meg a helyieknek, milyen is a magyar virtus. A létező összes vízbeugrási módozatot felsorakoztatták mindenki, és persze saját maguk szórakoztatására. Ebben a munkában el is fáradtak és megszomjaztak, ennek ismét a szegény Jelenek látták kárát. :soros2:
    A hatodik napon folytattuk az előző napi bemutatót, majd nekivágtunk a Dubrovnikba vezető útnak. Tücsök nagyon kimerült volt, ezért otthon hagytam pihenni, én meg autóba szálltam. Útközben megálltunk osztrigát enni – már aki bírta. Én ránézni se tudtam. Nem érdekel a potencianövelő meg afrodiziákumos meg mittoménmilyen hatása, ha örök életemre impotens leszek, akkor sem eszem abból a micsodából soha! :p
    Dubrovnik: az összes eddig felsorakoztatott dicsérő jelző, tetézve azzal, ami eddig nem jutott eszembe. És szinte csak sötétben láttuk a várost, mert későn érkeztünk. Viszont van egy óriási motoros parkolója, ami mindig tele van. És az emberek úgy közlekednek robesszal, mintha csak Olaszországban járnál. :csam:
    Elfáradás, hazaút, pihi, Jelen.
    Folyt köv…
    <O:p></O:p>
    Szegecs kedveli ezt.
  14. Yama blogjáról eszembe jutott egy gondolat. Aztán még egy és még egy… és jöttek a szavak…<O:p</O:p
    Bq hozzászólása volt az első, ami megfogott: „Mikor kint voltunk Erdélyben, 3 napig egy egyházi iskolában volt a szállásunk. Ott mondott valami olyasmit a vendéglátó lelkész, hogy "Nézzétek meg, a motorotoknak is lett annyi benzin, hogy eljutottatok idáig. Akkor gondoljátok, hogy a gyerekneveléshez Isten nem ad oda elég "üzemanyagot"?”<O:p</O:p
    Bq, amit a lelkész mondott, az nagyon igaz. De. Sajnos a mai világban van jónéhány „de”, amit a felelősséggel gondolkozó embernek figyelembe kell vennie. És a születendő gyerek érdekeit kell nézni, és nem a gyerek utáni saját vágyat…<O:p</O:p
    Én több mint 10 éve tudom, hogy gyereke(ke)t szeretnék - szívem szerint legalább 3-4-et. Vagy egy egész focicsapatot. J Mindenki születik valamire. Én azt érzem, hogy erre születtem, csak valahol nagy kerülőúton fogok eljutni odáig. Ehhez azonban nem elég a szívem meg a lelkem, sajnos valamennyire kell hozzá a föníciaiak találmánya is. Az a fránya pénz.<O:p</O:p
    Persze, nem minden a pénz, de nézzétek meg a szerencsétlenebb sorsú embereket, akiknél potyognak a gyerekek- jó esetben még szeretik is őket, és megpróbálnak megadni nekik, amit csak lehet. Elég csupán a szeretet? Nem elég. Nagyon sok, és a legfontosabb a tényezők közül, de nem elég. Milyen felnőtt lesz abból a gyerekből, aki úgy nő fel, hogy pl. nem mehet a társaival osztálykirándulásra, mert nincs rá pénz, vagy kirekesztik, mert a nagytestvére ruháit hordja, és lehetne még sorolni azokat az okokat, amik anyagi eredetűek, de tönkretehetik egy kis emberke jövendő életét... Sajnos ma ilyen a világ, ez van. Hiába gondolkodunk mi úgy, ahogy, ha a többiek másképp. Közöttük kell élni és boldogulni. És én nem szeretném soha azt mondani a gyerekemnek, hogy nem kap egy vacak túrórudit, mert nincs rá pénz. Ezért sincs még mindig gyerekem. Mert nem akarok olyan lenni, aki a világba pottyantja, aztán majd úgyis múlnak az évek, valahogy majd felnő. Nekem nagyon szép gyerekkorom volt és a gyerekemnek is ugyanezt szeretném. És minden gyereknek, ha megtehetném. Csak ehhez kicsi vagyok… J<O:p</O:p
    Sok nő azt hiszi, hogy mártíromságot vállal, ha a gyerek miatt lemond dolgokról: munka, karrier, és amitől frászt kapok: „szabadság”. Tényleg, aki lemondásnak érzi, annak nem való a gyerek, inkább ne vállaljon, minthogy úgy nőjön fel egy gyerek, hogy magát érzi minden rossz forrásának. (mert hiába nem mondják a szemébe, a gyerek érzi, megérzi.)<O:p</O:p
    Nem hiszem, hogy a gyerekvállalás nyűg lenne. Az örömteli lemondás és a „nyűg” nagyon különbözik egymástól. Pl. imádok motorozni, de ha jönne egy pici, minden további nélkül lemondanék róla. És nem érezném áldozati báránynak magam.<O:p</O:p
    Kell, hogy meglegyen a nőnek is a saját élete, azokkal a dolgokkal, amik neki örömet okoznak, és nem kell alárendelnie magát a családnak. Sajnos sok nő nem érzi, hogy nem alárendeltség, ha szimbiózisban él a családdal, élteti, meleget, otthont és biztonságot ad neki. Sőt, ettől nemhogy alsóbbrendűvé válna, inkább felsőbbrendű lesz, mert éltet. <O:p</O:p
    <O:p</O:p
    Nem véletlenül teremtette Isten nőnek a nőt és férfinak a férfit. Így van egyensúlyban a világ. Én például sosem vágytam a „sikeres menedzserasszony” szerepre, fényes és tökéletes karrierre… mellette természetesen a tökéletes élet egyéb kötelező elemeire: tökéletes férj (vagy pasi, mert mostmár a férj nem divat), tökéletes otthon, tökéletes család tökéletes időközönként megszült 1-2 tökéletes gyerekkel – vagy amennyit éppen az adott korszak tökéletesnek tart. <O:p</O:p
    „Minden sikeres férfi mögött egy nő áll.” Nagy-nagy igazság. Az ilyen férfi sikere legalább annyira nő sikere is. <O:p</O:p
    Szeretnék én is ilyen lenni. Remélem, a Jóisten egyszer megengedi, és eljön az az idő is…<O:p</O:p
    Szegecs kedveli ezt.
  15. Ha már a képek felkerültek, gondoltam, megírom, mi is történt valójában.

    Az úgy kezdődött, hogy Spéti írt a csamon a flúgos futamról, amit ők szerveznek. Mi meg elolvastuk, és kitaláltuk, hogy emeljük a rendezvény színvonalát a jelenlétünkkel. Jól össze is szerveztük, lefoglaltuk a szállást, felvettük a kapcsolatot Spétivel. És ha már flúgos futamról van szó, hát legyünk a nevéhez méltók (no meg pluszpontot is ígértek érte): csak úgy záporoztak az ötletek a jelmezeket illetően! Végül a legpraktikusabb mellett döntöttünk, a „strandoló kislány” imidzs mellett, aminek egy része látszik is a fotókon. Ami nem látszik: a vízipisztoly a dobozban, kacsás úszógumi, ami a táborhelyen maradt, mert senkire nem ment rá. :D

    [​IMG]
    Tervezett indulás szombat reggel 7-kor. Kisvirág lovacskája kedden azért összeismerkedett egy fehér corsával. Biztos azt hitte, hogy a herceg az, csak lecserélte a lovát. Hát nem. Végeredmény: műszerfal megbolondult, az órán kívül semmi nem működött rajta. :karomkodik2:
    Sebaj! Nincs is rá szükség! Végül is csak egy tájékozódási verseny lesz, ahhoz meg minek mérni a megtett távolságot? :D Különben meg ketten leszünk egy csapatban, mérje a másik! Én meg csak megyek utána, legalább nem én leszek a hibás, ha eltévedünk! Na, szegény Vickeynek jutott a nemes feladat, hogy a világtalan Tücsököt és gazdáját vezesse. De ne szaladjunk előre.

    Nevezés a versenyre 9.30-ig, ezért &frac34; 7-re megbeszélt találka a szokásos kúton. Negyed 8-ra be is futottunk (ja, a névsor: BoncaDóri; Csacska; Vickey; Ági, aki Kavics, és hősies utas volt Vickey mögött; Tamás, aki Bredi; Gabi, aki a Zuram; és én). Vágta Kisigmánd felé. Nagyigmándon öröm 9:21-kor: a következő Kisigmánd, nem késünk el! A következő Bábolna. Ez nem nyert. Csapat megáll, órára néz: 9.28. Spéti felhív, tájékoztatás kérés, hogy hol is vagyunk és merre kell mennünk. Sebaj, megvárnak a nevezéssel. Csapat visszafordul, Kisigmánd megtalál. Hurrá! Első, versenyen kívüli próba teljesítve.
    Bemutatkozások, gyors eszés-iszás, majd nevezés. Elvileg 2 táv közül lehetett volna választani (150 és 250), de mivel kevesen voltunk és késtünk is, maradt a rövidebb. Kétmotoros csapataink: Bi-Kini, Malacok és Tekergők (itt +1 benzintyúk, Ági). Nomen est omen!
    Sajnos elég kevesen jöttek el, ahhoz képest, hogy tavaly 80-90 induló csapat volt, idén 5 (!) csapat nevezett. Ebből 3 a miénk, 1 helyi, és 1 bátor lányzó Miskolcról! Képes volt idáig eljönni, ez nem semmi!
    Tájékoztatás megtartódik, itiner kiosztódik. Vickey és Kisvirág néz. A többiekről nem nyilatkozom, de Kisvirág életében nem látott még itinerre Hasonlító dolgot sem. Hm... 1.46 km után forduljunk jobbra, meg ilyesmik. Szép kis nyilacskákkal, meg mindenféle számokkal. Hajjaj… és a feladatok…
    No, sebaj, indulás. Vickey elöl, szeme az itineren meg a km-óráján egyszerre. Első táv megvan, az elágazást is megtaláltuk. Kanyar. Újra számol a következő kanyarig. Bingó! Még két ilyen és az 1. feladatnál vagyunk. Megállunk. Sehol semmi. Mivaaan??? :eek:Számolás veszettül: ha nyócvanhétezeröccázhuszonnyolcon ált az óra, és mentünk először tízet, aztán kettőegész-ötöt aztán ennyit meg ennyit… akkor most nyócvanhétezeröccáznegyvenkilenc-egész-négyen kell állnia az órának. Annyin áll. Akkor jó helyen vagyunk! De HOL A FELADAT???? És hol az ember, akinél meg kell oldani a feladatot és megkapjuk érte a pontunkat? :gyanús:Lehet, hogy Vickey km-órája nem pontos? Hááát, többé kevésbé az (de inkább kevésbé).
    Menjünk tovább, hátha kicsit arrébb lesz… nem lett. Mindegy, fél óra tanakodás és kavargás után eldöntöttük, hogy inkább megkeressük a 2. ellenőrző pontot. Itt ugyanez eljátszik, mint előbb. Lehet, hogy annyit késtünk, hogy nem vártak meg? De hát azt mondták, mindenkit megvárnak… vagy lehet, hogy nem is kell minden feladatnál a szervezőket keresni, hanem csak a leírt feladat megoldását? Hoppácska! :heureka:
    Innentől kezdve megy minden, mint a karikacsapás. Szervező keresgélés beszüntet, számolgatás lecsökkent, saccperkábéra megyünk. Meg is találunk minden feladatot azonnal!
    Aztán jön szembe egy autó majd megfordul és veszettül integet. A szervezők jöttek elénk, mert másfél órája elment az utolsó(előtti) csapat is, csak minket vártak. Mi élünk, virulunk, Ági hátsó fele már kezd érzéketlenné válni az út egyenetlenségeivel szemben…

    2. etap. Változik az itiner, itt már másképp van megadva az útvonal. Vagyis nincs megadva méterre és kanyarra, csak tájékozódási pontok. Átveszem az irányítást. Péntek este 2ésfél órán keresztül nyomtattam és ragasztgattam össze részletes Komárom-Esztergom megye térképet. Milyen jól jön az most! …El is tévedünk. Viszont szerencsére van szánk; meg egy papírunk, amit a kávézóban a fiatalember orra alá dugunk és legszebb bájmosolyunkat elővéve megkérdezzük, hol találjuk Kocs-on a Tél utcát. Nincs. Merthogy Komáromban kellene keresnünk a Tél utcát. Felpattanunk a mocikra (Ági szegény már egyre kevésbé pattog, menet közben az ülésen viszont annál inkább). Megvan a rutinpálya! Telefon a Zuramnak, hogy élünk virulunk. Ők is. Már majdnem be is rúgtak a kaja után.
    Rutinpálya teljesít, Tücsök is túléli. Utolsó két feladat már gyerekjáték, secperc visszaérünk a „bázisra”. Még egy feladat, és kész! Teljesítettük! Igaz, hogy 150 helyett 250 km alatt, igaz, hogy 2 órával hosszabb idő alatt, de MEGVAAN!
    Eredményhirdetés. 1. a helyi postás és csapata (mily meglepő…;) ) 2. Bi-Kini (Dóri és Csacska) 3. a Malacok. A miénk pedig a különdíj a kitartásért és a 250 km-es hosszútáv megtételéért. :D
    Ezt meg is ünnepeltük este. A tulajon kívül csak mi heten maradtunk a végére, mi viszont annál jobbat buliztunk a vendégházban meg a helyi falunapon! Volt ott minden, sörsátor, sör, bor, hejderutyutyu-zene, mezítláb táncolás… de ez már egy másik, 18+-os blogba tartozik ;)
    A másnapi ébredés meg macskajajos hazaindulás pedig említésre se méltó…
    Asszem, ha jövőre megyünk, megint elrontom a műszerfalamat, mert így sokkal izgibb!

    <O:p</O:p
    utóirat: köszönöm a Csajoknak a szülinapi ajándékot, Spétinek szintén! És köszönöm a Zuramnak, hogy eljött! Meg Tamásnak is!
    Spéti képei: http://club.csajokamotoron.hu/galeria/browseimages.php?c=6851&userid=
    Szegecs kedveli ezt.