Igaz, hogy van már nekem blogom számtalan (mert van ugyebár birgeblog, régibirgeblog, munkablog, birgebarátblog meg ki tudja még, mi minden) de úgy gondoltam, bizonyos bejegyzéseket miért is ne importálhatnék ide? Hajrá - még egy blogot nekem!
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Emlékeztek az Eataly nevű helyre (az az olasz élelmiszerbolt), amiről meséltem? Nos, ma ott reggeliztünk. Az első iható (tejes)kávé, mióta itt vagyunk:) Valahányszor kávézásra adjuk fejünket, nekem mindig a Godzilla idevágó jelenete ugrik be, amikor Jean Reno panaszkodik, hogy ebben az országban nem lehet rendes kávét kapni. És milyen igaza van!
    [​IMG]

    Reggeli után sétálgattunk egy kicsit a Madison Square-n, megnéztük a híres Madison Square Gardent, majd egy kézműves vásárba botoltunk. Bűnbe estem. Nem volt már nálam szinte semmi pénz, de a keresztanyám visszautasíthatatlan ajánlatott tett egy nagyvonalú hitel képében, úgyhogy vettem egy övet annyi pénzért, amennyit forintra át sem merek váltani - életem legdrágább öve, ennyiből mások már komplett télikabátokat vesznek. És ha belegondolok, hogy két hete ennek a töredékét is sajnáltam táskára... Ha még egy kicsit maradnék New Yorkban, lehet, hogy a négyszáz dolláros cipők is szimpatikusak lennének már. Fujj, birge!


    Ebben a parkban ismerkedtem meg a mókusokkal alaposabban, a Central Parkban ugyanis nem voltak valami barátságosak. Itt ahogy sétáltunk, rajongásomban közöltem egy állatkával, hogy gyere csak ide, ugorj be a táskámba, hazaviszlek Magyarországra, és tényleg fogta magát, és odajött! Gyanús, hogy értett magyarul:)

    Kaja sajna nem volt nálam, de úgy tettem, mintha lenne, és kinyújtott kézzel csalogattam az állatkát aki valóban oda is jött, és megpróbálta kiszimatolni, mi finomat kap, csakhogy kölcsönösen tartottunk egymástól: ő ugye a méreteimtől illetődött meg, én meg hallottam már, hogy szeretnek a mókusok harapni. Szóval a barátkozás során bármelyikünk tett hirtelen mozdulatot, mindketten ijedten hátrahőköltünk, úgy festhettünk, mint egy burleszkfilm. Végül megunta, rájött, hogy úgysem kap enni, és faképnél hagyott.


    [​IMG]
    A kép csalóka, a rács nem a mókus benntartására szolgál (mint látjátok, akár ki is fér rajta), hanem egy kábé térdig érő kerítés, ami a kutyákat tartja távol a fáktól meg az embereket a fűre lépéstől.
    Ebédelni megint a nagypappa vitt el minket, sajátos ízlését már említettem, ma KFC volt az a hely, amit ki nem hagyhattunk, hiába bizonygattuk, hogy ilyen már otthon is van. No comment.

    Ja, de van comment. Megkóstoltam a Dr. Pepper nevű népszerű üdítőitalt. Hogy mit esznek (isznak) ezen ennyire?

    Tartózkodásunk végén már sok új izgalmat nem tudok mesélni: este elbúcsúztunk még a Bryant parktól (meséltem már, hogy itt este pingpongozni meg hullahoppozni szoktak felnőtt emberek, csak úgy?? fantasztikus:D), meg a Times Square-től. Alant a képen jól látszik a tömeg, rajtam pedig már érződött a New York-iság: amikor már hosszú percek óta araszoltunk az emberek között, és alig haladtunk, anélkül, hogy átgondoltam volna mit mondok, közöltem: "Ez a sok hülye turista itt lézeng, nem létezik, hogy nem lehet tisztességesen haladni..."

    [​IMG]
    Még egy kicsit a Times Square

    Utána hazajöttünk a nagypapához és élveztük New York másik nagy előnyét: este tíz körül lementünk unokatesómmal a parkba futni és edzeni. És ezidőtájt még tele volt hozzánk hasonló futóbolondokkal, a tornapályán kialakított edző"teremben" (van felülőpad, meg nyújtóizék, meg ilyesmik) meg fejkendős arab nénik edzegettek(!) miközben a gyerekeik ott játszottak körülöttük. Tényleg fantasztikus ez a város.

    [​IMG]
    Bryant Park, hulla-hopp.

    Szegecs kedveli ezt.
  2. A mai nap már kevésbé volt izgalmakban bővelkedő, érezzük már a hazamenés szelét, időnk egyre nagyobb részét teszi ki a szuvenírvásárlás (és a kétségbeesés, hogy úristen, mennyi pénzt költöttem el). A város és a forgalom is egyre zajosabb és kaotikusabb, köszönhetően az ENSZ közgyálésnek: 192 ország képviselője van a városban, Barack Obamát és Scmitt Pált is beleértve. Emiatt a város egy része le van zárva, különös tekintettel a Waldorf=Astoria környékére, mert ezek a piszkok ott laknak. Az útikönyv szerint bárki ingyen beülhet egy közgyűlésre, ha regisztrálja magát a megfelelő helyen, és nekem ez marhára izgatja a fantáziám, mert szerintem izgalmas, és pláne tanulságos lenne. De sajnos az ENSZ honlapján ilyen lehetőségről egy szó sincs, úgyhogy ez valószínűleg kimarad az életemből.

    Ebédügyben ma a nagypapa volt a felelős, elvitt minket az egyik kedvenc éttermébe. Sajnos kaja tekintetében a nagypapának elég sajátos ízlése van, így ez az étterem egy All-you-can-eat-Grand-Chinese-Buffet volt, én meg részemről nem rajongok túlzottan a megismert kínai ételekért (persze lehet, hogy Kínában kevésbé csöpögnek olajtól a dolgok...), így elég kevés fogamra valót találtam. Nem vagyok túl kifizetődő egyél-amennyit-bírsz szempontból.

    Ebéd után megint kimetróztunk Coney Islandra, mert ezt az élményt meg kellett ismételni. Péntek délután teljesen más képet mutat a dolog, mint szerda reggel: itt gyülekezett a Coney Island Dancers, ami nem egy profi csoportot, hanem egy rakás lelkes amatőrt takar, és hát inkább lelkesek, mint táncosok, úgyhogy nem hagyott maradandó élményt. Úgy kell az egészet elképzelni, mint egy kilencvenes évekbeli gettófilmet: mindenhol egykor harsogó, de mára megfakult színek, fehér ember csak az a három turista volt, akik ugye mi voltunk, és még a zene is az ilyen típusú filmek hip-hop-rap-dance-mittoménmilyenstílusát idézte, úgyhogy tiszta időutazás az egész, még ha nem is túl szép. Nagyon sajnálom Coney Islandben, hogy így lepukkant, és hogy ennyire nem ügyelnek a tisztaságára. A strand homokja tele van üvegcserepekkel, a parti padok között pedig érezhetően laknak, de legalábbis időnként ürítkeznek és közösülnek az emberek. A partmenti házakról pedig Angyalföld vagy Békásmegyer jut eszembe, nem értem, miért nem tisztelik jobban ezt a gyönyörű helyet. Vagy a természeti szépség a New Yorkiaknak már smafu?

    Ettől függetlenül sikeresen lőttem néhány naplementés képet, amin midnez nem látszik, csak azok a szépségek, amikre emlékezni akarok. Hiszen ha az ember nem a part, hanem az óceán felé fordítja az ő orcáját, akkor a naplemente pont olyan szép, amilyennek az óceánparton lennie kell. Hoztunk is haza kagylókat. Utána bementünk a Times Square-re (mily meglepő), és - dobpergést kérek - észrevettük, hogy megnyitott a Wonka-bolt! Meg is rohamoztuk.

    [​IMG]

    [​IMG]

    [​IMG]
    Találtunk is rögtön Wonka-csokoládét, méghozzá aranybilétát ígérőt, amivel ezúttal világkörüli utat lehet nyerni. A bolt színes, az eladókra pedig nagy a köpeny, és túl magasan van nekik a pult, így tényleg umpa-lumpának látszanak, de a hasonlóságoknak sajnos itt vége is van: a könyvből és a filmből ismert édességeket nem igazán lehet kapni, a csokik csomagolása másmilyen, nyomokban sincs tejszínpompás mártott mokka, az aranybilétával pedig kizárólag amerikai állampolgárok nyerhetnek. Azért vettem három táblával, hátha.
    Voltunk az M&M's boltban is, hát itt mindenből igyekeznek szeretetmárkát csinálni. Ez nem újdonság, mert egy csomó olyan boltban jártunk már, ahol egy adott márkával ellátott bármit lehetett venni (Forrest Gumpos póló, Empire State Buildinges felespohár, estébé-estébé), de azért megmutatom, hogy mekkora tárolókból állíthatja össze az ember saját magának a cukorkaadagot:

    [​IMG]

    (És ez csak a töredéke a teljes készletnek).
    Szegecs kedveli ezt.
  3. A válasz: igen. Éltünk azzal a bizonyos ajánlattal. Ma tehát egy órával korábban keltünk, így reggel hétkor már a Bryant parkban kávézgatott a csapat, hogy lelkileg felkészüljünk a fél nyolcas tai-chi edzésre. Percre pontosan feltűnt a Mester a szórólapon hirdetett helyen, és megkezdődött a népnyomorgatás. Azt hittem eddig, hogy a tai chi nem több vicces léghajlításnál, ehhez képest rugdosódtunk, hajlongtunk, ültünk a levegőben, és miközben a térdeim épp a felmondólevelüket fogalmazgatták, a Mesternek volt képe olyanokat mondogatni, hogy "Relax", meg hogy koncentráljak a légzésemre. Relax a &#@ anyukáját, épp haldoklom, ne zavarjon. Viszont megverni senkit nem lehetett az edzés során, csak a turisták fényképeztek össze-vissza (jelzem, mi voltunk az egyetlen hülyék farmerban, mert az edzés picit messze volt ahhoz, hogy utána visszaszaladjunk a nagypapához átöltözni), szóval nem fogok rászokni erre az edzésformára.


    [​IMG]


    Erre aztán gyorsan reggelizni kellett, mert a kora hajnali testmozgás erős étvágygerjesztő hatással bír számomra, nem is néztük, hova megyünk, csak adjanak enni. Így sikerült New Yorki tartózkodásunk során első alkalommal betérni a McDonald'sba. Mire észrevettük, már késő volt, kopogó szemmel kaját követeltünk, úgyhogy a mekiben is volt alkalmam megkóstolni a reggeli palacsintát. Van némi különbség a kétdolláros palacsintácska és a tízdolláros homemade fluffy pancake között, viszont legalább ma reggel nem kellett furdancsolnia a lelkemnek, hogy mennyi rengeteg pénzt költök én itt kajára.


    Aztán bevásároltunk, és ebédre borjúpörköltet főztünk nokedlivel, meg uborkasalátával, desszertként pedig túrós palacsinta volt a rendelés. Persze e kijelentés megint nagyképű volt, egyrészt mert a többes számhoz vajmi kevés közöm van, másrészt pedig a bevásárlás nem ilyen egyszerű, amikor tipikus magyar kajákat akar az ember előállítani. Túró helyett például sikeresen bevásároltunk valami fura kecskesajtot, az meg palacsintába nem az igazi.


    Telipocak királylány és két hűséges társa ezután az indiai negyed felé vette az irányt, ami sajnos pont olyan mocskos és büdös, mint a kínai, vagy az olasz, csak több az arany a kirakatokban, meg vannak még ott csodaszép indiai ruhák. Némelyik ékszer még nekem is elnyerte tetszésem, holott engem arannyal nehéz levenni a lábamról, de ha egy ilyen bolt előtt kérte volna meg valami indiai főmufti a kezem hirtelen, lehet, hogy elgondolkodom. Hálistennek nem voltak ilyen dilemmáim.


    Ha már erre jártunk, próbáljunk valami indiait is, gondoltuk, és egy közepesen igénytelen büfében rendeltünk három mangó lassit, anélkül, hogy tudtuk volna, mi az. Picit elbizonytalanodtunk, amikor nem a pultból, hanem hátulról hozták ki a dolgot, ráadásul a lány is kajánul vigyorgott, de végül nem tűnt veszélyesnek a dolog, valami turmixszerű cucc mangó ízesítéssel. De akkor mi volt az a gyanús vigyor?


    Hogy belehaltunk-e, az holnap kiderül.
    Szegecs kedveli ezt.
  4. Reggeli koránkelés - ingyenes, arannyal kecsegtető
    Metró Coney Island-re - 2,50$
    Szeptember 22én leégni és napszúrást kapni miközben mezitláb sétafikálok az Atlanti óceánban - megfizethetetlen.


    [​IMG]

    Reggel tehát metróra pattantunk, hogy megtekintsük New York Akváriumát. Szerényen az utikönyvek annyit mondanak a Brooklyn déli részén elterülő Coney Islandről, hogy a világ egyetlen strandja, ahova kivisz a metró (kit érdekel? Különben is, szerintem az Árpád híd és a Dagály közt is kell ennyit sétálni) meg hogy az itt lévő vidámparkban az óriáskerék műemlékvédelem alatt áll (nem érdekes, úgyis zárva), meg hogy az itteni büfében találták fel a hot dogot (szintén zárva, úgy fest, szezon vége van). Azt viszont valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy itt van közvetlenül a lábunk előtt az egész hatalmas óceán. Nem holmi folyókat látok, vagy tavacskákat, hanem magát a végtelen kékséget. Ha az ember leveszi a cipőjét, belesétálhat csak úgy. Vagy megállhat, hagyhatja, hogy a víz nyaldossa talpacskáit, és mivel a hullámok elég erősek voltak ma, simán kinyaldosták a homokot a talpacskák alól. Nagyon mókás: állsz egyhelyben két-három percig, és egyszer csak megbillensz, mert a sarkad alól eltűnt a talaj:D Coney Island ráadásul egy duplán habos torta. Részint ezerágra sütött a nap, volt legalább harcminc fok, ráadásul a hab a habon a felfedezés, hogy a móló, amelyik a vízbe nyúlik bele, az egyik kedvenc filmem, a Requiem egy álomért álomjelenetének színhelye.


    [​IMG]


    [​IMG]


    [​IMG]
    birge jött, látott, ment
    Amikor már szép ropogós pecsenyepirosak lettünk, ideje volt továbbálni és meglátogatni azt a bizonyos akváriumot is, elvégre ezért metróztunk ki a világ végére (szó szerint). Hiszen cápák is vannak benne. A szezonvégi hangulat itt is érződött, Manhattan csillivilli kiállításai után az akvárium kifejezetten lepukkantnak tűnik: rengeteg beton, kifakult festések, pici tárolók az állatoknak, bár ez szemmel láthatóan őket nem zavarta. No de kit érdekel a külcsín, ha a birgék olthatatlan cáparajongók, és itt tartanak a kedvenc halaiból?! Irány a víz! (mármint csak nézegetni persze.) Szívem szerint egyből a haltartályhoz igyekeztem volna, de az illem úgy diktálta, hogy járjam végig a javasolt útvonalat, és kezdjem a rozmárokkal meg a fókákkal...

    Így kerültünk vízszint alá, és figyelgettük az üvegfalon át a tengeri emlősöket. Szerelem első látásra. Először csak az nyűgözött le, hogy ez a többszáz kilós állat (a rozmár) milyen kecsesen úszkál ide-oda, de aztán ő is észrevett minket, és mint valami pajkos kölyökkutya, bohóckodni kezdett. Pörgött-forgott, hozzádörgölőzött az üvegfalhoz és szemmel láthatólag borzasztóan élvezte a figyelmet. El tudtok képzelni egy hatalmas állatot, amint üvegfalhoz dörgölőzik meg bohóckodik? Csoda, hogy bírja a plexi a kiképzést. (ja, igen, tudom, hogy az üveg és a plexi nem ugyanaz, de nem szeretem a szóismétléseket. Költői csúsztatás.) Utána jöttek a fókák, akik még ezt is fokozni tudták: a fóka ugyanis ráadásul követi a kezedet, ha mozgatod a medence falán. Ebből derül ki, hogy a fókának nincs gerince, ugyanis még a bonyolult mozgásokat is leképezte, kis híján nyolcasba csavarva a testét.

    Aztán persze jöttek végre a cápák is, de addigra már úgy le voltam nyűgözve, hogy szegénykék sokat vesztettek érdeklődésemből. Arról nem is beszélve, hogy az akvárium fogta a viszonylag kis termetű cápafajt, és egy tárolóba tette a nagy termetű teknősökkel meg rájákkal, amitől aztán a tenger csúcsragadozója egészen kis halacskának látszott. Persze azért ezt a farkasszem-nézést (amikor célzottan feléd úszik és rád néz) nem próbálnám ki plexi nélkül, nyílt vízben, még akkor sem, ha kicsike...
    [​IMG]

    [​IMG]
    Rozmár közelről és még közelebbről

    [​IMG]

    Kicsi cápa és marha nagy teknőc - elég szerencsétlen párosítás...

    [​IMG]

    [​IMG]
    ... de azért örültem a köztünk lévő plexinek.
    Voltak még válogatott egyéb tengeri nyalánkságok, halak, kisebbek és nagyobbak, cuki tengeri csikók, ízlésesen megvilágított medúzák, gonosz murénák és mókás lepényhalak, szóval minden látott élőlényt még én sem tudok felsorolni. A fényképezőgépet persze megint lemerítettem, szóval ma is csak homályt kaptok képek helyett.

    [​IMG]

    [​IMG]

    Kifelé menet megnéztük a medencéket kívülről is, sajnos a cápáét nem lehet, pedig kíváncsi lettem volna az érzésre, amikor csak az uszonyát látja az ember közeledni. A rozmárt viszont épp etették, összekötve az egészségügyi rutinellenőrzéssel, lelkesen emelgette az uszonyait, meg hőmérőztette magát némi halért cserébe, aztán belecsobbant a vízbe, ezzel kisebbfajta szökőárt felszabadítva. Fókashowt nem láttunk, mert épp restaurálják a fókashow-medencét, viszont láttunk összebújva napozó fókákat helyette.


    [​IMG]
    Hazafelé sétafikálva a Greenwich Village nevű negyeden sétafikáltunk keresztül, ez New York egykori olcsó, bohém művésztanyája, ami mostanra felkapott lett, és jóval drágább is persze. Ez errefelé így működik: vannak a lepukkant olcsó részek, oda beköltözik egy csomó kevéspénzű egyetemista, meg művész, aztán valakinek eszébe jut, hogy ez milyen trendy, és rögtön drága lesz. Visszatérve a környékre: errefelé barátságosak a házak, mindenhol van tűzlépcső, ellenben ritkák a felhőkarcolók, és valahogy sokkal emberközelibb az egész. Barátságos.

    Ebéd után (ami egy tengeri herkentyű-étteremben volt, de senki nem evett cápauszonylevest vagy fókapörköltet) naná, hogy a Times Square felé mentünk tovább, de figyelmünket előbb elvonta egy másik tér, a Union Square. Mert New Yorkon nem lehet csak úgy keresztülgangolni anélkül, hogy valahol fesztiválba botlana az ember. Akármerre mész, előbb-utóbb lesz egy park, a parkban pedig buli: a város 14%a parkosított, ami azért elég szép teljesítmény egy olyan várostól, ahol ilyen horror ingatlanárak vannak. Az ilyen helyeken pedig mindig akad valami rendezvény, vagy oktatás, de minimum néhány utcazenész, méghozzá a tehetségesebb fajtából. De erről is később szeretnék még írni.

    Folytatva a bóklászást még az olasz negyedbe is belebotlottunk, itt tényleg deklarált feszivál volt, méghozzá San Gennaronak címezve. A spontán Union Square bulival ellentétben San Gennarotól kevésbé voltam lenyűgözve, átlag magyar vurstli, csak nagyobban: volt egy-két felfújható légvár, meg több utcányi áru jelentette a fesztivált. Azonban kicsit később egy olasz "csemegeboltot" találtunk, ami már sokkal inkább felcsigázta az érdeklődést (persze a vendéglátósokét jobban), hisz ez a boltocska felvonultat minden, az olasz konyhához nélkülözhetetlen alapanyagot, fűszert, edényt, van benne egy kávézó, egy büfé és egy átlagosnak tűnő étterem is, saját pékság, az egyik sarokban pedig konkrétan a szemünk láttára készült a mozarella. A bőséges kínálatot elnézegetve igencsak sajnáltam, hogy nem tudok főzni, mert bizony kedvem szottyant rá. A bolt három alapítójának fényképe kint volt az egyik falon, így nem volt nehéz megismerni őket, ahogy ott ácsorogtak mellettünk öltönyben, és nézték a vidám forgatagot. Ilyen közel álltam ahhoz, hogy felszedjek egy gazdag New Yorki üzletembert (merthogy mindezen felül az egyikük még jóképű is volt), de aztán inkább nemtávirat mellett döntöttem.

    Este még sétáltunk egyet a könyvtár melletti Bryant parkban, ahol egy igen-igen izgalmas szórólapot találtunk. Holnap megtudjátok, mi volt rajta, és hogy éltünk-e a nagyszerű ajánlattal:)
    Szegecs kedveli ezt.
  5. 1. Minden ezredik csecsemő foggal születik.

    2. Az ember hamarabb halna meg alváshiányban, mint az éhezésben, az utóbbitól meghalni akár hetekig is eltarthat.

    Tanúsíthatom.

    3. Az Ebolával fertőzött emberek nyolcvan százaléka meghal.

    4. Az ember kromoszómaszáma 46, a borsóé 14, a homáré 200.

    5. Az emberi testben kb. 96 000 km hosszú érhálózat van.

    6. Ha nem lenne gyomornyálkahártya, a gyomrunk felemésztené saját magát.

    7. Egy ember élete során 22 kilogramm bőrt veszít el.

    8. Egy kézfogással több baktérium cserél gazdát, mint egy csókkal.

    Milyen jó, hogy lányoknak inkább puszit adnak!

    9. Az emberi szív 100 000-et ver naponta.
    10. Csak a terhesség harmadik hónapjában alakul ki a magzat ujjlenyomata.

    Tehát az első két hónapban nyugodtan követhet el bűntényeket.

    11. A pattanásosság inkább a fiúkra jellemző (három a kettőhöz arányban).

    12. Az emberi DNS 94 százalékban egyezik meg a csimpánzéval, és 70 százalékban a meztelen csigáéval.

    13. A magzatok a hangos rockzenére rugdosással válaszolnak.

    Ezt hívjuk bébipogónak.

    14. Már a 12 hetes magzat is tud bandzsítani és a homlokát ráncolni.

    Pogózás közben?

    15. Az éjszakára 6 százalékos sósavban tartott csont olyan lágy lesz, hogy csomót lehet rá kötni.

    16. Minden huszadik embernek van plusz egy bordája, és ezek legtöbbször férfiak.

    Akikből nem vették ki. Akkor nekik nincs is párjuk?

    17. Születésünkkor 300 csontunk van, de mire felnövünk, már csak 206. A különbség abból adódik, hogy bizonyos csontok összenőnek.

    18. Az emberi test legnagyobb sejtje a női petesejt, kb. 175 000-szer nagyobb, mint egy férfi sperma.

    Milyen ijesztő lehet szegény spermiumok számára.

    19. Egy átlagos embernek kb. 100 000 szőrszál van a fején.

    20. Ha szemünkkel nézünk egy tárgyat, az retinánkon fejjel lefelé jelenik meg, de agyunk automatikusan korrigálja a képet, így azt a helyes pozícióban észleljük.

    21. Az emberi testben található legkeményebb anyag a fogzománc.

    22. Az aszpirin és az alkohol a gyomornyálkahártyán keresztül közvetlenül a véráramba szívódik fel.

    Észrevettük.

    23. A talpunk több izzadságmirigyet és nyomásérzékeny idegvégződést tartalmaz, mint testünk bármely másik része.

    24. Akár az ujjlenyomatunk, nyelvünk mintázata is egyedi.

    25. Veséink naponta 300-szor szűrik át vérünket.

    26. A magzat első 6 hetében nincs különbség a férfi és a nő közt.

    27. Az ember élete során több mint 25 milliószor hajlítja be és nyújtja ki ujjait.

    28. Az emberi test 30 000 milliárd vörös vértestet tartalmaz.

    29. Az amerikai felnőtt lakosság 60 százaléka fogszuvasodás miatt veszti el a jobb felső zápfogát.
    Szegecs kedveli ezt.
  6. A bejegyzés (legalábbis az eleje) a metróállomáson ücsörögve született.

    Ma művelődésnap volt: meglátogattuk a Guggenheim-múzeumot, ez az első olyan múzeum, ami érdekelt is ÉS időnk is volt végignézni. Juhé! Bár a kiállítások nagy része zárva volt, azért kaphattunk némi ízelítőt a 19-20. század (leginkább néhai) művészeinek munkásságából. Volt itt impresszionizmus, kubizmus, Bauhaus, és a két világháború közötti plakátkiállítás is, ami nekem mindig is különös szívügyem volt. Mármint a plakátok. A délelőttöt tehát olyan illusztris társaságban töltöttük, mint Monet, Manet, Cézanne, vagy Picasso. Persze ez a felsorolás csak a töredéke annak, amit végigjártunk:)

    Mivel a tárlat nagyobb része átrendezés miatt látogathatatlan, ebédidőre ki is nézelődtük magunkat, úgyhogy keresztben átvágtunk a Central Parkon, megnéztük az eddig soha nem látott Nagy Tavat (Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir a tisztességes neve), majd bekaptunk valamit és szaladtunk a Radio City Hallba, hogy ott jól körbevezessenek minket. Ez egy mozi-színház-balett-hangversenyterem, Rockefeller bácsi "ajándéka" a gazdasági recesszió ideje alatt (1932ben nyitották meg) a népnek, hogy pénz ide vagy oda, kiléphessenek a depresszióból picit és ők is gazdag polgárnak érezhessék magukat. Már akinek telik a belépőre, persze. Több mint 5200 férőhelyes terme van, és itt van a világ legmodernebb színpada is, ha jól emlékszem, 4 emelővel, meg egy rakat forgatóval meg estébé estébé. Nem reklámszöveget akarok neki írni, de az adatok és a látvány alapján el is hiszem, hogy az ember gazdag polgárnak érzi magát itt. A legmodernebb színpad egyébként nagyjából még az 1932es állapotban van, bár 1999ben felújították az egész épületet, állítólag a színpadhoz hozzá sem kellett nyúlni! Sőt, a haditengerészettől is jöttek a Radio Citybe tanulmányozni az emelőket, mert hatékonyabb volt abban az időben, mint ami az anyahajókon működött... A terem akusztikája is ki van találva, mi a harmadik, avagy legfelső erkély utolsó soraiban ültünk, és közben tisztán hallottuk a színpadon dolgozó munkások beszélgetését. Mondanom sem kell, hogy nem üvöltöztek..

    [​IMG]
    Több mint 5200 fő...
    A Radio City Hall manapság már mindenféle rendezvényt befogad: van benne a kosármeccsektől kezdve a diplomaátadóig minden (ez utóbbi pont aznap volt, amikor mi is odalátogattunk), a legnagyobb nevezetessége mégiscsak a Rockette-banda. A csoportot 1925ben alapították, és csupa lányokból áll, méghozzá olyanokból, akik nagyjából egyforma magasak, és tánc közben a fejük fölé tudják emelni a lábukat. Ma már inkább turnéznak, és csak az éves, karácsonyi műsorra térnek vissza New Yorkba, azt viszont két hónapon keresztül adják, napi öt-hat előadással.. a karácsonyi szezonban a Radio Citynek több a bevétele, mint egy átlag Broadway-darabnak egész évben. Természetesen a látogatás alkalmával egy Rockettel is találkoztunk, és jó pénzért akár fotózkodhattunk volna is. De én nem vagyok olyan fajta.
    [​IMG]

    Ezt a képet kivételesen nem én lőttem, hanem az internetről loptam - ez a karácsonyi műsor egyik fő attrakciója. A lányokat lelövik egy ágyúval és szép sorban elfekszenek...

    Amikor itt is eleget láttunk, elnyaltunk egy-egy fagyit, amit természetesen utcai fagyiskocsiból szereztünk be, majd bementünk A Könyvtárba. A New Yorki oroszlános könyvtárba. Ez már önmagában is élmény a hozzám hasonlóknak, hiszen telis-tele van csodaszép könyvekkel, és bárki csak úgy beleszagolhat, minden előzetes regisztráció nélkül, sőt, akár olvasgatni is lehet. És tényleg tanulhat, aki csak akar és rászánja az időt: láttunk homeless-szerű alakokat is a könyvek között bóklászni, és időnként leülni egy könyvvel. Aki inkább a filmeket szereti, az pedig biztos emlékszik, hogy a Holnapután című filmben ebben a könyvtárban ücsörögtek (és égették ezeket a jószagú könyveket). Megnéztem: szerencsére maradt elég.

    [​IMG]
    Könyvtár, olvasóterem no. 1...
    Ezután metróra szálltunk. Ha az ember vendéglátósokkal mászkál a világban, időről időre azt veszi észre, hogy már fél órája ácsorog valami híres étterem előtt nyálcsorgatva, de nem megy be, mert egy vegetáriánus menü is 235 dollárnál kezdődik (Per Se, New York #1 étterme a Columbus Circle-n, ha valakit érdekel). Nos, ma megint majdnem ezt tettük. Annyi különbséggel, hogy a NOBU, ami a #1 japán étterem a városban (és most már Budapesten is, csak úgy a reklám kedvéért, vagy hogy dicsekedjek, milyen sznob helyen voltunk) tart maga mellett egy kevésbé exklúzív (de azért eléggé), kisebb, barátságosabb éttermet is. És ide bizony bementünk. Persze rögtön rájöttek, hogy hülye turisták vagyunk, mert közöltük, hogy nem vacsorázni csak kóstolgatni akarunk, de ettől függetlenül nagyon rendesen bántak velünk, és még finomakat is kaptunk. Én személy szerint valami fűszeres csirkeféleséget ettem, mert nem vagyok nagy rajongója a tengeri herkentyűknek, de azért hősiesen megkóstoltam a lazacbőr-salátát és a tejszínes-kaviáros rákot is. A kaviár mondjuk nem rossz:)

    [​IMG]
    Lazachalbőr-saláta
    Vacsora után, hogy lejárjuk a <strike>lábunk</strike> kalóriákat, elsétáltunk szívem örök szerelme, a Chrysler Building felé, hogy végre éjszakai kivilágításban is megtekinthessük ezt a csodát. Be is szerettünk volna pofátlankodni, de a marcona biztonsági őrök csúnyán néztek, így nem próbáltam beszökni a liftbe és feldzsalni a legfelső emeletre mielőtt utolérnek. A biztonsági kapu amúgy is akadályozott volna ebben. Azért az aulát lefényképeztem, biztos ami biztos.

    [​IMG]

    [​IMG]

    És szokásunkkal ellentétben nem voltunk este a Times Square felé.
    Szegecs kedveli ezt.
  7. Nna. Ma pont úgy tettünk, mint a többi hülye turista, aki New Yorkba jön: megnéztük a Szabadság-szobrot. Valahogy egész eddig úgy voltam vele, hogy a Szabadság-szobor olyan snassz, turistáknak való dolog, már láttuk eleget messziről, meg hajóval elmentünk előtte, kipipálva. Ráadásul már nem is számít olyan nagynak, a felhőkarcolók mellett egészen picike. Arról nem is beszélve, hogy mi már félig meddig New York-iak vagyunk, ki is hagyhatjuk. De persze nem gondoltam komolyan a kihagyást.

    A Szabadság-szobor egyébként a sok tévhittel ellentétben nem New Yorkban van, hanem fizikailag New Jersey állam területén, hivatalosan viszont egyik államhoz sem tartozik, hanem az a pici terület az egész Amerikáé. Csak úgy mellesleg.
    [​IMG]

    Amerika az amerikaiaké. A szobor is.
    Először akkor csalódtam, amikor rájöttem: a szoborba nem lehet bemenni. A koronához egy évvel, a testhez pedig legalább egy héttel ezelőtt kellett volna jegyet foglalni, és persze a belépőn felül ezt is külön kifizetni. A második csalódás - ámbátor ez sokkal kellemesebb - pedig maga a szobor volt. Mint mindenhol, itt is nagyon értenek a turisták felspannolásához, így az embert keresztülhajtják egy kiállításon, mielőtt felmászhatna azon a százvalahány lépcsőn és kiléphetne a talapzat tetejére. A kiállítás végigböngészése legalább egy óra, megmutatják, honnan jött az ötlet a szoborra, milyenek voltak az első tervek, hogyan építették fel és szállították át Franciaországból, és milyen összefogás és anyagi áldozat kellett ahhoz, hogy a talapzat felépüljön hozzá (ebben egyébként nagy szerepe volt a magyar származású Pullitzer bácsinak, ezt külön ki is hangsúlyozzák). Mit szimbolizál a szobor, és milyen kulturális szerepet töltött be az idők folyamán. Mire az ember a végére ér, teljesen megváltozik a véleménye, és maga is hatalmasnak és lenyűgözőnek látja a szobrot, már azelőtt, hogy megpillantaná a lábai alól. És akkor kiléptem a napsütésbe, fölém magasodott a naccsasszony mind a 46 méterével (plusz néhány centi).. hát én kérem szépen le voltam nyűgözve.
    [​IMG]


    [​IMG]
    Kábé ennyi látszik a talapzatról
    [​IMG]
    Nagy az arca.. igaz, van is mire.
    [​IMG]
    Egy történet, amit valahogy nem reklámoznak, most viszont aktuális...


    1956. november 18-án emigráns magyarok egy csoportja hét méter hosszú magyar zászlót tűzött ki a Szabadság-szobor tetején, a szobor talapzatán pedig egy még nagyobb feliratot helyezett el a következő szöveggel: "STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY" ("Vessetek véget a népirtásnak, mentsétek meg Magyarországot"). A magyar és egy kisebb amerikai zászló mintegy fél órán át lobogott a szobor tetején, mielőtt az őrök feljuthattak. Az esemény hírét még aznap világgá röpítették a nagy hírügynökségek, vezető helyen jelentették az amerikai rádiók és a televízió és címoldalon hozták a másnap megjelenő amerikai lapok.
    Persze ez az ötvenvalahány méteres talapzat nem csak arra alkalmas, hogy fölfelé nézzen az ember és kitörje a nyakát, hanem körbe-körbe is lehet ám tekintgetni. New Jersey, Brooklyn, Manhattan, hatalmas füstfelhő, minden ragyogóan látszik innen. Füstfelhő? Este a hírekből tudtuk meg: a füst oka nem egy újabb terrortámadás volt (pedig egy picit megijedtünk ám), hanem egy hajó, aminek valahogy nem sikerült átevickélnie egy híd alatt. Szerény véleményem szerint ennek vagy ugyanannak a hídnak kell lennie, vagy egy éktelen nagy hajóról beszélünk, bár ez utóbbi nem túl valószínű.
    [​IMG]

    Füst. A fényképen nem jön át, milyen ijesztő volt a valóságban.
    Amikor kiálmélkodtuk magunkat és végül elbúcsúztunk a termetes Ladytől, tovahajóztunk Ellis Island felé, ahol a bevándorlók múzeuma található. 1892 és 1954 között ez volt a bevándorlók első állomása: itt lehetett jelentkezni az Újvilágba új életre. Az egykori icipici szigetecskét az évek során folyamatosan töltögették felfelé, és építettek rá előbb egy erődöt az esetleges támadások ellen, majd egy fogadócsarnokot az emigránsok regisztrálására, aztán újabb feltöltések után már házakat is építettek a személyzetnek, szóval most elég csinos városka van itt, de csupán múzeumként funkcionál. Tonnaszám hordják be a turistákat, így nem nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor befutott egy bevárndorlóhajó és többezer ember egyszerre akart minél előbb túlesni a dolgon. Persze ez már akkor sem volt egyszerű és gyors folyamat - nem véletlen, hogy az épületben hálótermek is vannak. Hosszas volt a procedúra, de nyilván reményteljes, és azért viszonylag kevés ember utasítottak vissza és küldtek haza akkoriban, szóval enyhe túlzásnak tartom, hogy igyekeznek olyan hangulatot generálni a kiállításon, mintha minimum Auswitz lett volna az épület. Oké, az amerikai történelemnek nem nagyon vannak jól eladható traumatikus emlékhelyei, hát csinálni kellett egyet.


    [​IMG]
    Egykori bevándorlási hivatal - fogadócsarnok
    Ha a sallangot figyelmen kívül tudja hagyni az ember, akkor azért tényleg érdekes a kiállítás, nem csak a bevándorlás folyamatát mutatja be (a hajóúttól kezdve egészen odáig, hogy a beérkező megvehette a vonatjegyét, ami az ország belsejébe vitte), hanem a beilleszkedési folyamatot is: hogyan találták meg egymást az egy országból érkezők és hogyan igyekeztek közösen megőrizni valamit kultúrájukból, vallásukból, identitásukból. Még egy fényképet is találtam a magyar bevándorlókról, akik szokásos éves napraforgó-ünnepségüket ülték, mivel Magyarország fő exportcikke a napraforgó-olaj, és a napraforgószedésnek ősi hagyományai vannak, hozzá tartozó ünnepekkel. (WTF? Szerintem valamit kevernek. Vagy ti hallottatok már a nagy magyar napraforgó-ünnepről?)


    Megjelenik a másik oldal is: hogyan próbálták amerikanizálni az emigránsokat, hogyan próbálták nekik megtanítani a nyelvet, integrálni őket új hazájukba (hogyan vették rá őket, hogy vegyenek háborús kötvényt, mert most már amerikaiként ez nekik is kötelességük) és milyen volt a közhangulat, amikor épp elegük volt a bevándorlókból és határozottan ellenezték őket. (még Ku-klux klán felvonulást is láthatunk).


    Ennek a jónak is vége szakadt egyszer, az ősziesedő fák alatt megvártuk a hajót, és visszautaztunk New Yorkba, ahol ebéd után elbóklásztunk a Lincoln Center felé, ami a művészet egy másik fellegvára: itt tanyázik a New York Ballett, a Metropolitan Opera, a Juilliard iskola, és a semmi extrát nem csináló szökőkút. Ez utóbbit csak azért emelem ki, mert a mellett elhelyezett program szerint épp valami performanszot kellett volna előadnia, de ez csak szökött, pont úgy, ahogy az összes többi kút.


    Véget ért a mese mára, zárul birge mókatára.
  8. Tök jól jön ki az utazás, akaratlanul is tematikus napokat csinálunk. Ma például a múzeumok voltak soron. De előbb a reggeli.
    Ma ugyanis egy New York Gourmet nevű helyet találtunk, nem a Grand Centralon és nem a Times Squaren, bár utóbbitól mindössze egy köpésnyire helyezkedik el, a negyvenvalahányadik utcában. Vasárnap lévén megkóstoltam azt, ami az én fogalmaim szerint az igazi amerikai vasárnapi reggeli: a palacsintát, méghozzá gazdagon megszórva gyümölccsel (áfonya, eper, banán), bőségesen juharsziruppal, és finom, rostos narancslével mellé. A gyümölcsök frissek, a szirup édes, a palacsinta fluffy (vastag, de nagyon könnyű a tésztája, úgy tömi meg a bendőt, hogy észre sem veszed). Nyamm, tökéletes volt! (Az áráról inkább ne ejtsünk szót.)

    Utána tettünk egy kis kitérőt a Battery Park felé, és gondoltuk, ha már ott járunk, bekukkantunk a Police múzeumba jó kis helyszínelőket nézni, de sajnos vasárnap zárva volt. Cserébe viszont fényképeztünk valami iszonyat nagy madarat, ami teljes lelki nyugalommal tollászkodott a parkban, és a turistákon kívül senkit nem izgatott. Itt tényleg normális, hogy ekkora dögök csak úgy mászkálnak a parkban? (Kábé pulykaméretű, lehet, hogy az is, de pulykaügyben nem vagyok kompetens. Úgy általában madárügyben sem, ami azt illeti.)

    [​IMG]

    Viszont bementünk az American Indian Múzeumba, ahol volt néhány érdekes tárlat az indiánok és a lovak mitikus kapcsolatáról valamint az amerikai indián kettős-hármas-többes identitásáról, meg csinos volt az épület, de azért a "metroszexuális indián" című filmet például szívesen kihagytam volna. Nem rossz a múzeum, de ha választhatnék, nem ez lenne az első, amit meglátogatnék.
    Amikor jól kiindiánkodtuk magunkat, áttettük székhelyünket a Metropolitan Múzeumba, és megnéztük annak egy icipici szeletkéjét. Az egész ugyanis annyira hatalmas, hogy napok is kevesek lennének a bejárásához. Épp csak vetettünk néhány pillantást a falon lógó holmi Delacroix-, Picasso, Gaugain festményekre, meg a belső termekben kialakított egyiptomi templomokra, szoborkiállításokra, a tetőn berendezett bejárható bambuszépítményre (felmenni rá már nem lehetett) és már zárt is az intézmény. Ahhoz képest, hogy New York állítólag soha nem alszik, elég korán kidobálják az embereket a múzeumokból.
    [​IMG]
    Egyiptomi templombelső teljes életnagyságban
    [​IMG]

    Este valahogy megint a Times Square-n kötöttünk ki, megint a Central Parkon keresztül, megint nem sikerült tisztességesen tájékozódnom benne. Ma is volt minden, mi szem-szájnak ingere: táncosok, dobosok, gördiszkósok, mókusok, estébé-estébé. Csak nézegetni érdemes minden nap, írni meg olvasni róla egy idő után unalmas.

    De azért nem nyugszom, amíg a Wonka-boltot meg nem említem. A játékboltban, ahol a dinoszaurusz is van, napokkal ezelőtt megjelent egy hatalmas felirat: itt hamarosan Wonka bolt fog nyílni. Mivel nagy Karcsi és a Csokoládégyár-rajongó vagyok, beindultak az ízlelőbimbóim, de tartottam tőle, hogy a "hamarosan" nem fér bele abba az intervallumba, amíg itt vagyunk. De ma este, amikor megpillantottam a bolt kész kirakatát, és reménykedni kezdtem...
    [​IMG]
    Szegecs kedveli ezt.
  9. Miután szerdán előadtuk a "hülye magyar turista gyalogol New York-ban" című nagyjelenetet, ma az "idióta magyar turisták bringáznak New York belvárosában" című attrakció következett. Úgy kezdődött, hogy reggeli után elcsatangoltunk a parti bringakölcsönzőbe, ahol mint kiderült, hiába jogosít a kártyánk az ingyenes bringázásra (is), beolvasni csak a pár kilométerrel arrébb elhelyezett másik kölcsönzőben tudják, így jó pénzért el kell taxiznunk odáig, hogy aztán ingyen biciklizhessünk. Itt sem működik minden mindig tökéletesen. A taxis ezúttal egy Montenegróból elszármazott középkorú férfi volt, messze a legrendesebb és legjobb fej eddig élményeink közül, nem csak azért, mert kelet-európai szokás szerint leállította a taxiórát, és az előre megbeszélt árért szállított minket a túlvégre.

    Szóval béreltünk biciklit, kényelmesen eltekeregtünk a parton (na, jó, a kényelmes erős túlzás, a keresztanyám mint kiderült, életveszélyesen nyomja), majd félig át a Brooklyn hídon (merthogy van külön sáv a futóknak és bringásoknak) és vissza, aztán a park parkosabb részein cammogtunk, ahol is megtekintettük, mit csinálnak az átlag New Yorkiak szombaton. A hatalmas, vízparti parkokban (figyelem, kedves budapesti városvezetés: a parton nem az autók mászkálnak, hanem sétányok és parkok szolgálják a lakosság kikapcsolódását!) az emberek futkároznak, kutyát sétáltatnak, halásznak, halat pucolnak és beleznek, a parkban kosár -, és rögbimeccsek is zajlottak.

    [​IMG]
    Brooklyn Bridge by bike

    A nyugi után pedig következett a belvárosi jam, hiszen a Central Parkot céloztuk be magunknak, ami - mint azt neve is mutatja - kábé a város közepén van. Azt kell, hogy mondjam, hogy a kívülről kaotikusnak látszó közlekedés nem is olyan vészes, mindössze egy Nissan húzta rám a kormányt és egy rendőrvontató (tudjátok, amivel elvontatják a rossz helyen parkolókat) óhajtott rámtolatni, ami a hazai helyzethez viszonyítva azért egész jó arány. De a közlekedésről majd még később:)

    Miután lejárt a négy óránk és a Central Parknál visszaadtuk a bringákat, megint felfedeztünk egy fantasztikus ebédlőhelyet: megint egy élelmiszerboltról van szó (Food Market, milyen szerény), salátabárral a közepén, ahogy azt otthon is szokták bizonyos láncok. Azám, de a salátabár itt nem egy pici pultocskát jelent, hanem két pultnyi hidegételt, két pult salátát, ugyanennyi melegételt, desszertet, és meleg levest! És természetesen mindehhez a bolt területéről is bőven lehet válogatni a már ismertetett illetve soha nem látott mennyiségű eledelből. Képzeljétek el: az egész legalább akkora, mint itthon egy átlag Interspar, de csak kaja van benne! Hmm...

    Telipocak királylány és a többiek ebéd után átszaladtak a Természettudományi Múzeumba, ahol két fő cél volt: IMAX mozi és dinoszauruszok. Az IMAXot állítólag lekéstük, legalábbis a pénztárnál a nő azt állította, hogy ne is vegyünk már rá jegyet, mert négy perc múlva kezdődik az előadás, és a múzeum túlvégében van a mozi, kizárt, hogy elérjük. Nem ismeri ez még a magyarokat:D De végül csak magával, illetve a múzeummal szúrt ki, ugyanis tehetségesen odaértünk kezdés után fél perccel, de mivel az IMAX saját pénztára már zárva volt, naagy, csillogó bociszemeinknek köszönhetően végül ingyen ültünk be és tekintettük meg a Hubble történetét. A dolog egyetlen hátulütője volt, hogy mivel elmoziztuk az időt, lemaradtunk a dínókról:'(

    [​IMG]

    [​IMG]

    Múzeum és óriásszúnyog

    Már majdnem elpityeregtem magam, hogy itt vagyok a világ legnagyobb dínócsontjainak közelében, és egyet sem láthatok, de a hazaút a Central Parkon vezetett, így idővel megvigasztalódtam. Azalatt a kb. fél óra alatt, amíg keresztül mentünk rajta, megszámoltam egy gördiszkót, két szabadtéri koncertet valamint egy ingyenes argentin tangó oktatást, szóval el vagyok bűvölve. Ezeken a programokon nem csak a fiatal ráérő punkok szórakoznak, hanem idősek, fiatalok, feketék, fehérek abszolút vegyesen, a görisek és a tangósok egyaránt piszok jól tudnak táncolni, flikk-flakkozni, annyira, hogy be sem mertem volna állni közéjük. Az idősebbek is simán pörögnek-forognak, ugrabugrálnak.

    [​IMG]

    [​IMG]

    Azonban a parknak van még egy igen érdekes tulajdonsága: bárhol megyek be és bárhol jövök ki, mindig máshol vagyok, mint ahol hiszem hogy vagyok, és ahol akarok lenni. Egészen pontosan a park ellenkező oldalán. Lehet, hogy az én tájékozódásommal van a baj, de hiába közelítem meg tudományos alapon a dolgot (például alaposan megnézem, melyik felhőkarcoló felé kell közelítenem) egyszerűen nem megy.
    Ha Central Park, akkor mókusok. El sem hiszem, hogy róluk még nem beszéltem. Rengeteg van belőlük, de tényleg! Ugrabugrálnak a fákon, szaladgálnak a földön, szociális életet élnek, és sandán néznek a sok hülye turistára, akik megállás nélkül fényképezik őket. Ha az ember megáll nyugton és körülnéz, szerintem 8-10 mókust simán össze lehet számolni, keresés nélkül: és ha alaposabban megtekintjük a környéket, legalább ugyanennyi van még ott álcázva. Nem csak szürke, hanem fekete kiadásban is léteznek:) Megpróbáltam hazahozni egyet, de az istennek nem akart önként beugrálni a táskámba.

    [​IMG]

    [​IMG]
    Szürke und fekete mókuss

    Továbbra is fenntartom azon véleményem, hogy a város, mely soha nem alszik, (és amúgy is olyan, mint egy tízmilliós Sziget-fesztivál) nekem való hely. Csak ne lenne ilyen piszok drága.

    Levezetésnek mi más? Times Square, naná.

    Szegecs kedveli ezt.
  10. A bejegyzés eleje a turistahajón született.


    Reggeli: Grand Central, utána enyhe bámészkodás a Waldorf=Astoriában, minden szállodák szállodájában, ahogy ezt a velem jelenlévő vendéglátósok a lelkemre kötötték. Éppen ezért csak lábujjhegyen mertem mászkálni, és levegőt sem vettem. Ha sok pénzem lesz, fordítva csinálom majd: a Waldorf=Astoriában reggelizem, és a Grand Centralon bámészkodom.


    Ezután hajós nap várt ránk a mai napon: az Intrepiden kezdtünk, ez szívem egyik régi vágya volt, mert bár nem értek a repülőgépekhez, hajókhoz és egyéb hadicuccokhoz, azért nézegetni még szeretem őket.


    Az Intrepid hadihajó 1943ban (egészen pontosan augusztusban) hagyta el először a kikötőt, és a hetvenes évekig szolgálta büszkén az Egyesült Államokat. (Ha sokáig tartózkodom még az országban, teljesen át fogom venni ezt a giccses-patetikus stílust, meg az állandó vigyorgást, ahogy az itt dívik). Jelenleg van két túlzsúfolt fedélzete, tele mindenféle izgis dolgokkal, interaktív tárlatokkal (lehet például hajóskapitányosat játszani, meg csónakba ülni, és azt is ki lehet próbálni, mekkora hely van egy űrhajó vezérlőkabinjában: kicsi), és természetesen filmvetítés is van füsstel-fényekkel meg mindenfélékkel arról a napról, amikor egy kamikáze repülő csapódott az Intrepidbe. Nem utolsósorban pedig repülőgépekkel. Az Intrepid ugyanis repülőgépanyahajó. Fényképeztem is jónéhány gépet, majd BiG beazonosítja, mifélék, mert én nőből vagyok, és nem tudhatom;) A fő fedélzeten kívül vannak még olyan eldugott helyek is, amiket a turisták maguktól nem mindig találnak meg, így nem voltam benne egész biztos, hogy szabad-e egyáltalán ott lennem, hiszen kongtak az ürességtől. Ám mivel senki nem jött oda, hogy elzavarjon, és feliratozva voltak a dolgok, szorgalmasan fényképeztem - nektek.
    [​IMG]

    [​IMG]

    [​IMG]

    [​IMG]
    A hajóhoz tartozik egy bejárható Concorde is, ami annyira nem érdekes (csak a középső folyosón lehet végigmenni, meg bekukkantani a pilótafülke ajtaján, de semmit nem szabad megtapizni), itt megtudtam, hogy a Concorde azért tűnt olyan csendesnek az utasok számára, mert gyorsabban repült, mint a saját hangja. Ez azért már valami.

    Jár még a kiállításhoz egy tengeralattjáró is, itt egyrészt elmesélik, hogy a tengerészek csupán háromhetente (!) fürödhetnek, aztán megnézhetjük, hogy a hálófülkében milyen közel alszanak egymáshoz (és hogy csípheti az orrukat), és persze bepillanthatunk a mosdóhelyiségbe is, ami után az otthon lévő, eddig picinek tartott fürdőszobánk voltaképpen hatalmasnak tűnik.

    Egyik hajó után jött a másik: három órás kirándulásra indulunk a vízen, mivel hálistennek ez is benne van a New York Passban. (ez itt folyamatosan a reklám helye). A program szerint elvileg megkerüljük egész Manhattant, de azt mondták, hogy a tegnapi vihar miatt olyan magas a vízállás, hogy nem kizárt, hogy félúton visszafordulunk.
    Folytatás későbbről.
    És milyen igazuk volt! A legalacsonyabb hídnál (ez messze közelebb volt, mint a Brooklyn-Bridge) leállította a hajóskapitány a motort, és csak óvatosan csordogáltunk át, nehogy véletlenül fennakadjunk, illetve ha mégis, ne nagy sebességgel szálljunk be legalább az építménybe. Egészen hihetetlen volt, tényleg csak pár méter választotta el a hajó tetejét a hídtól, magasabb ember simán megfoghatta volna! Leginkább WOW.

    [​IMG]

    [​IMG]
    Az a pici piros valami a George Washington híd lábánál egy világítótorony, amit még 1889-ben, jóval a híd megkezdése előtt építettek oda, azért, amiért a világítótornyokat szokták: hogy világítson. Amikor elkészült a híd, akkor el akarták bontani a világítótornyot, csakhogy jött egy Hildegarde Swiftnevű író, és írt egy mesekönyvet The Little Red Lighthouse and the Great Grey Bridge (A kicsi piros világítótorony és a Nagy Szürke Híd) címmel, amitől aztán a címadó világítótornyot meg kellett tartani. Szerintem aranyos A teljes történet ennél kerekebb, itt található.

    A hajókázás után megfáradva mentünk törzshelyünkre, a Times Square-re, és tettünk egy próbát. Létezik ugyanis egy jegyiroda, ahol az utolsó pillanatokban lehet félárú jegyeket venni az épp futó Broadway darabokra, és gondoltuk ezt meg kéne próbálni, de mivel féláron is 78 dollár volt az Operaház Fantomja, ezért ez kimaradt az életünkből.

    Elég macerás a szerkesztés, főleg, hogy két különálló helyre is posztolok, és mindenhol másként működnek a képek, ezért nincs minden kép benne a blogbejegyzésben. De már folyamatosan töltögetem fel a galériát is, oda teszek leírásokat, hogy tudni lehessen, mi-micsoda:)

    Szegecs kedveli ezt.
  11. Úgy fest, ma ilyen mozis nap volt: Tussaud néni is vetített nekünk filmet, méghozzá négydimenziósat. Ez úgy működik, hogy kapsz egy 3Ds szemüveget, és megnézheted Ózt a Nagy Varázslót 17 percben, Judy Garlanddal a főszerepben, továbbá extra effektekkel: füstbefúvás, buborékok, szél (a tornádós jelenetben nagyon hideg volt a nézőtéren) és ha dobálóznak a filmben, akkor bizony az ülés is hátbavág. Fura volt.

    Persze a kötelező tourist-fotózás itt sem maradhatott el, Barack Obama és Edward a vámpír társaságában csak pénzért lehetett lélekmásolatot kapni. Köszöntem, nem kértem. Lehetett volna Supermaneset is játszani, ez már izgisebb volt, hiszen rám adták volna a jelmezt, és a Greenbox-technológiának köszönhetően röpködhettem volna a város felett, de inkább ezt is kihagytam.

    Ezután shoppingoltunk a világ legnagyobb áruházában a MACY'S-ben, már aki shoppingolt, mert engem az ilyenek kevésbé hoznak lázba. Mondjuk a gyerekosztályon amikor megláttam a cuki pici farmereket meg bőrdzsekiket meg motoros pólókat, akkor kis híján ellágyultam és azonnal gyereket akartam, de aztán mégsem. Ezen kívül csupán annyit tudok elmondani az ominózus boltról, hogy fából készült, nagyon szép régi mozgólépcsője van.

    Ebédünket a Bubba&Gumpban fogyasztottuk, erről már meséltem. Elég nehéz volt olyan kaját találni, ami nem konzisztált rákot, de nagy nehezen teljesítettem a feladatot, és kis híján kipukkadtam a BBQ szószos-hagymás-disznóhúsos minihamburgertől, pedig a négyből csak kettőt tudtam megenni. Ellenben aki arra jár, feltétlenül kóstolja meg, mert nagyon finom. (Mondjuk a BBQ nekem amúgy is a gyengém.)

    Ebéd után az NBC stúdió várt ránk, ahol megmutattak egy csomó díszletet, ahol borzalmasan izgi műsoroka tszoktak készíteni, kár, hogy mi ebből egyet sem láttunk itt Magyarországon. (illetve némelyiket lehet, hogy vetítik, de én ugye nem nézek tévét) Vannak persze a csatornának olyan sorozatai, amiket még én is ismerek (Jóbarátok, Office, Dr. House), de azt pont nem mutatták meg, hogy hol készül. Ettől függetlenül örülök, hogy bementünk. Itt volt tán az egyetlen értékelhető turistalehúzás: két önkéntes egy híradórészletet játszhatott el, időjárásjelentéssel, rövidhírekkel, súgógéppel, mindennel, ha nem lettem volna olyan szégyellős, lehet, hogy bevállaltam volna. Max nem veszem meg a végén a DVDt:)

    Breaking news: miközben ezt írom, a nappaliban szól a híradó, amiből kiderül: az a pár szem eső, ami addig volt, amíg mi a stúdióban élvezkedtünk, New York más részein tornádókkal kísért vihart aratott (nyilván szelet vetett) egy nő meg is halt, mert rázuhant a fa a kocsijára.

    Borzasztó mázlisták vagyunk.

    NBC után Rockefeller Center, napnyugtakor, a szokott petting után hirtelen felindulásból 67 emeletet lifteztünk felfelé (a lift teteje átlátszó, marha látványos a dolog), és napnyugtakor is megtekintettük a várost. Megbámultuk, ahogy besötétedett, kigyúltak a fények, kivilágították a híres és nem híres épületeket (az Empire State Buildinget csak a szokásos fehérrel, de szeptember tizenegyedikén láttuk rajta az amerikai trikolort is messziről), de a fényképezőgép lemerült, szóval csak telefonnal kattintottam párat. Ez az élmény csak az enyém marad:D
    Most már tuti, hogy tudnék itt élni.

    Hiába, imádom a magasságot.
    Az utolsó képek, mielőtt meghalt a gép
    [​IMG]


    [​IMG]
  12. Túl sokat írok. A hatodik nap története 2957 karakterrel hosszabb lett a megengedettnél, így kettészedtem, hogy még hosszabb legyen a New York sorozat:D (btw eddig nem is tudtam, hogy van karakterkorlát.)

    Szóljanak a dobok és a fanfárok, meg minden: ma elkezdtünk turistáskodni, de úgy istenigazából. Izzítottuk a New York Pass-t, és megnéztük, mi mindent lehet vele csinálni.


    [​IMG]

    Ma reggel a Grand Central állomáson kezdtünk, itt alaposan megtömtük bendőnkent, majd keresztülvágtunk az állomáshoz tartozó "boltocskán". Az ilyen helyeken nagyjából úgy érzi magát az ember, mint amikor a szerencsés magyar turisták a rendszerváltás előtt nyugatra mentek. Én, aki egész életemben szentül meg voltam győződve róla, hogy egy többé-kevésbé modern országban élek, ahol nagyjából mindent kapni (persze tudtam én, hogy nem mindent, de gondoltam olyan extra nagy hiányok nem lehetnek) csak kapkodtam a fejem, hiszen a boltokban felsorolt élelmiszerek nagy részéről azt sem tudtam, micsoda. Egészen pici, egészen szerencsétlen vidéki lánynak éreztem magam ilyenkor. Ebben a méretre nem túl nagy boltban külön hús-, hal-, sajt-, felvágott-, pék-, és csokoládé(!)pult volt, mindegyikhez külön, szakértő alkalmazott járt, aki mosolygott, és segített az embereknek a vásárlásban. Nem a Julika-nénik a tíz deka párizsival. Illat-és színkavalkádok mindenhol, és persze minden ismert élelmiszernek megtalálható itt a sokkal nagyobb verziója is: láttunk akkora briósokat, mint egy fél kiló kenyér. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ilyen választék mellett nekem is lenne kedvem főzni.

    [​IMG]

    Álmélkodás után a város fölé: nézzük meg az Empire State Buildinget közelebbről! A híres épületet állítólag minden turista ismeri, mint a kisujját, és bárki, a város bármely pontjáról ráismer, ehhez képest mi előző nap egy órát vitatkoztunk az épület közelében, hogy amit ott látunk, az most Empire State vagy nem Empire State Building. Ennek az a borzalmasan egyszerű oka van, hogy a fényképeken, filmekben és úgy általában a felvételeken az épület állandóan sárgás-vöröses színben játszik - miközben az életben gyakorlatilag hófehér. Szóval hiába ismerős a formája, meg tudjuk odaképzelni rá King Kongot, valahogy mégis gondolkodni kell rajta egy sort.

    Jegyünkben szerencsére benne volt egy SkyRide is, ami egy sokdimenziós mozi: az egész nézőtér mozog, mint ahogy a filmekben látni. A történet szerint Alec Boldvin vezet minket körbe egy űrhajószerű járgánnyal New York felett: madártávlatból megnézhetjük a felhőkarcolókat, elmeséli a város történetét, meg amit még ilyenkor szoktak. Igen ám, de a film felénél véletlenül rákönyököl valami randomgenerátorra, amitől az űrhajó megbolondul: lemegy utcaszintre, ugrálnak előle félre az emberek, fel a hullámvasútra, keresztül a Central Parkon, be a folyóba/óceánba (itt még egy fehér cápa is ránk vigyorog), fel a magasba, majd alázuhanunk, véletlenül egy hullámvasúton találjuk magunkat.. és mivel mozog közben a nézőtér, mindez teljesen hihetőnek tűnik. Már önmagában ezért is megérte, de hálistennek ezután még az épület tetejére is felengednek. És New York hirtelen a lábaink előtt hever.

    [​IMG]

    [​IMG]


    [​IMG]


    [​IMG]
    Az utolsó előtt kép a maradék 16 emeletet mutatja, az utolsó képen látszik, mennyire is nagyon fújt a szél.

    Jól tettük, hogy az elmúlt pár napban lejártuk térdig a lábunkat, mert így messziről megismertük az épületeket, láttuk, merre jártunk. Iszonyatosan nagyon fújt a szél, de a lélegzetünk valahogy mégsem ettől állt el. Szép időben (márpedig egész szép volt) állítólag négy államot látni be összesen, hiszen ez a környék tök lapos, New Jersey pedig közel van. Mivel nem voltak nagy piros vonallal bejelölve az államhatárok, erzért a többiről fogalmam sincs, hogy láttuk, vagy nem.
    Sajna üzleti szempontból nagyon turistafacsaróra játszanak, a látogatást (és a későbbieket is) hosszas petting előzte meg: keresztül kellett mennünk több ajándékbolton is, meg sok sorban állás, meg fotózások, ahol a szemedbe villantanak, és ha vagy olyan botor, hogy elkéred a végeredményt, akkor még fizetned is kell érte. Szintén külön pénzbe kerül, ha az ember fel akar menni a legfelső kilátóteraszra - normál halandóknak (nekünk is) a 86. emelet a legmagasabb elérhető pont. Nem volt kedvünk kifizetni plusz 16 dollárt azért a pár emeletért:)
    Kevesen tudják, vagy legalábbis nem szokás emlegetni, de a 9/11-es katasztrófa nem az egyetlen volt, amikor repülő ment felhőkarcolóba New York-ban: 1945ben 9:40kor egy amerikai bombázó ( B-25 Mitchell típusú) csapódott az Empire State Buildingbe a 79. és a 80. emelet közé. 14 ember halálát okozta.


    Amikor a városnézés után visszaszálltunk a földre, szusszantunk kettőt, jó amerikaiak módjára ettünk hot-dogot az utcán (nem volt finom, tökre mint az IKEÁs), utána az én személyes álmomat teljesítettük: meglátogattuk Madame Tussaud-t. Szerintem jól ki van találva az egész, ott van egy csomó híresség viaszból, és a hely úgy van megvilágítva, hogy ha az embernek van annyi esze, hogy ne használjon vakut, akkor a fényképeken még élethűbbek a figurák, mint élőben. Eleinte meg voltam szeppenve, mert megszoktam, hogy a Sziklakórház viaszfiguráit nem taperoljuk - ha szabad(na), akkor sem nyúlok (nyúlnék) hozzájuk, egyszerűen túl ijesztőek - most meg mindenki simán ölelgette a sztárokat, meg hozzájuk bújt fényképezés céljából. De idővel megszoktam, hogy ezt itt lehet.
    Miután kinyírtam a saját gépem pár napja, most kölcsöngéppel nyomultam, de valahogy elfelejtettem este töltőre tenni, úgyhogy erős kimerültségi tüneteket mutatott. Innentől fogva csínján kellett bánnom a képekkel, akár a régi, predigitális korszakban: képet kinéz, beállít, gyorsan bekapcsolja a gépet, kattint, azonnal kikapcsol. Mindezt persze beosztással. Emlékeztek azokra az időkre? Egy komplett nyaralásra volt, hogy csak 24 kocka jutott - most meg egy nap alatt akár százat is ellőttem (volna):)
    [​IMG]

    [​IMG]

    [​IMG]

    [​IMG]

    Képek Madame Tussaud-tól: a tűzoltókat pont úgy állították be, ahogy anno a Times címlapján szerepeltek a 9/11-es katasztrófa után. Az eredeti kép piciben a háttérben látszik.

    Arra is rájöttem, hogy a legtöbb sztár a valóságban picike. Johnny Depp mellé például még egy magassarkút sem tudnék felhúzni, pont olyan magas, hogy ha a fejem a vállára hajtom, már nem kényelmes. Tudom, mert természetesen kipróbáltam:) Persze van a másik végletből is egy-kettő, találkoztunk akkora kosarasokkal, akiknek még a válláig sem értem. Mint KT és csacska a bulin;)
    (Közlemény: lassan de folyamatosan kerülnek fel a képek a galériába is, nem mindegyiket teszem be a blogbejegyzésekbe, mert lusta vagyok szerkesztgetni. Ha van olyan sztár, akit látni szeretnétek, de sem a blogban, sem a galériában nem lelitek, kérdezzetek meg, mert sokkal több kép van, mint amennyit türelmem volt feltölteni:))

    Folyt. köv.
    Szegecs kedveli ezt.
  13. A mai program igen meglepő volt egy turistacsoporthoz képest; reggel temetőbe mentünk, utána főztünk. Mivel hivatalosan rokonlátogatóban vagyunk az országban, úgy gondoltuk, nem csak az élő, hanem a holt rokonok is megérdemlik a tiszteletet, még akkor is, ha szerény személyem például egyikükkel sem találkozott korábban. Be a taxiba (erről bővebbet majd a végén, ha lesz még kedvem blogolni), de a pakisztáni sofőr természetesen nem tudta, merre lehet a temető, és kitett minket egy másiknál. Mondták ott, hogy no problem, a nekünk kellő temcsi alig két mérföldnyire van, közel a buszmegálló, simán elvisz odáig. Hahó, mondtuk, minek nekünk buszmegálló, fejenként két csodaszép lábbal vagyunk megáldva, elvisznek ezek bárhová (ennyit a tegnap hőn áhított pihenőnapról). Azt hiszem, ekkor néztek először totál hülyének, a temetők ugyanis egy kertváros jellegű városrészben fekszenek, ahol biza' kevés a turista, a helyiek pedig leginkább autóval közlekednek - ez a gyaloglás-dolog arrafelé nem túl népszerű.

    Némi kutyagolás után sikeresen megtaláltuk a helyes temetőt, ahol a személyzet nagyon segítőkész volt, még térképet is kaptunk az elhunyt pereputty felleléséhez. Éppen a sírok közt tekeregtünk, amikor egy ott dolgozó (sírásó vagy kertész, ki tudja?) odalépett hozzánk, és megérdeklődte, mit keresünk. Mondtuk, hogy sírkövet, "Nagy" feliratút, erre mint aki az összes halottal köszönőviszonyban van, elvigyorodott, és másodperceken belül - a térkép segítsége nélkül egy hatalmas temetőben! - odavezetett minket a családhoz. Amúgy imádtam azt a tipikus afro-amerikai akcentusát, de ez most más kérdés.

    Elbeszélgettünk a sírnál egy kicsit, meghallgattuk keresztanyámtól az ominózus rokonok történetét: 1903-ban a család hat gyerekéből négyet feltettek az első Amerikába tartó hajóra, a legkisebb, még csak tizenkét éves volt, s mindezt a videochat és az e-mail előtti időszakban - iszonyatos fájdalom lehet a szülőknek. És ebből le is lehet vonni a következtetést, hogy milyen anyagi körülmények közt éltek a magyar családok a huszadik század hajnalán.

    Miután végeztünk a megemlékezéssel, laza másfél órás kutyagolás után eljutottunk a metróig, ám eközben többen is megálltak mellettünk kocsikkal, és aggodalmas arccal kérdezték, hogy amúgy jól vagyunk-e. Nesze neked, sétafika.

    Utunk megint átvezetett egy kínaiak lakta részen, itt volt alkalmunk besétálni egy szupermarketbe, hát az volt csak a zsibvásár! Ezerféle egzotikus gyümölcs, zöldség, élő hal (nem merült ki a kínálat a pontyban), teknős, és hatalmas rákok - természetesen nem háziállatnak. Részemről rossz néven veszem az ilyenfajta állatkínzást, de tény, hogy lenyűgöző volt a kínálat.
    [​IMG][​IMG][​IMG][​IMG]

    Mint említettem, az ebéd ezúttal a mi művünk volt (már amennyiben belevehetem magam a "mi"-be, ugyanis unokatestvérem - szakács lévén - hamar elzavart a kaja közeléből, mert több bajt okoztam, mint segítséget). A nagypapa tehát kapott a születésnapjára (merthogy ez volt a főzés apropója) tejfölös csirkepaprikást tojásos nokedlivel és uborkasalátával, valamint szilvás gombócot jó magyar módra. Meg is telt a bendőnk! A délutáni programot pedig ő biztosította: családi történetekkel fűszerezett diavetítést tartott. Eleinte berzenkedtünk ugyan egy picit az ötlet ellen - több száz képet készített elő - de utána eszembe jutott, hogy voltaképpen én szeretem azt hallani/látni, hogy a szülők is voltak gyerekek, követtek el hibákat, voltak botlásaik. Meg amúgy is jók a családi sztorik:)
    Szegecs kedveli ezt.
  14. A bejegyzés született: valahol egy parkban.
    Ma van a napja a Duracell-nyuszik lemerültének.


    Ma korábban indultunk el mint tegnap, így volt alkalmunk megfigyelni a környékbeli iskolásokat: feketék, tarkák, a fehér errefelé ritka. Leginkább kínaiak, indiaiaiak és különféle spanyolszármazékok lakják a környéket, fekete gyerekeket szórványosan, fehéret meg assz'em egyet sem láttunk. Viszont láttunk egy csomó olyat, amit eddig csak filmekben: iskolai egyenruhát, sárga iskolabuszt (rengeteget!), meg Cross Guardot, akinek az a feladata, hogy a gyerekekre figyeljen a zebrán. Továbbá a koránkelés aranyat ér: volt hely a metrón és láttuk a Good Morning, America! felvételét.


    [​IMG]


    Flatiron Building


    Reggeli után átszeltük hosszában Manhattant, a Times Square-től a Flatiron Building (Vasaló-ház) érintésével a Brooklyn-hídig. A Vasaló-házat már azóta meg szerettem volna tekinteni élőben, mióta a Godzillát könyvben olvastam, mert el nem tudtam képzelni a leírás alapján, hogy ilyen épület létezhet. Felettébb mókás egy valami, tényleg úgy néz ki, mint a régi szenesvasalók. Innen a kínai negyeden keresztük vezet az út a hídig. Gondoltam a kínai negyedek mindenhol egyformák, de úgy fest, a Sárkány Centernek is van még hova fejlődnie. Az otthonról ismert vegyesfelvágott kirakodóvásáron túl, ahol pont ugyanazt lehet kapni, itt vannak mindenféle ismeretlen egzotikus alapanyagok is kirakva, nagy ládákban: a szárított ráktól kezdve a sárkányvirágon át a változatos mitökömikig.


    A hídnál megint happeningbe botlottunk: rendőrautók, helyben lebegő helikopterek és egy komplett TV-stáb jelenléte arra utalt, hogy itt bizony valami izgis lesz. Konkrétabban egy ürge akarta a vízbe vetni magát, mert unta már a földi pályafutást. Nem tudom, mi lett a dolog vége, ahhoz ugyanis, hogy az ember feljusson a hídra, legalább egy órát kell gyalogolni visszafelé (na jó, lehet hogy csak felet, de akkor is), az esemény pedig véget ért, mire mi megérkeztünk.


    [​IMG]



    NYPD helikopter - vagány, mi?


    Tudjátok, hogy mi az oka annak, hogy a légiversenyeket Budapesten és nem New Yorkban tartják? Ezek a hidak alatt nem kihívás átrepülni. A legtöbb még akkor épült, amikor az óceánjárok és esetenként a vitorlások is behajtottak New Yorkba, így szükség volt erre a magasságra. Ma már általában a külső kikötőket választják, ami valahol érthető, részint mert újabban odafigyelnek a víz tisztaságára, részint mert láttunk akkora óceánjárót, ami magasabb volt, mint a parton mellette álló 10+ emeletes házikó...



    A Brooklyn híd pont az ellenkezője a Central Parknak, ez ugyanis hatalmasnak látszik, de nagyon, viszont átlag gyalogtempóban negyed óra alatt végig lehet rajta sétálni. Sajnos a közepén épp felújítás volt, így ahonnan a legizgisebb lett volna, nem lehetett mást látni, csak a paravánokat kétoldalt. Egyik oldalon Manhattan, másik oldalon Brooklyn, középen a folyó, távolban messziről a Naccsasszony. Azért nincs jobb kép a hídról, mert a saját fényképezőgépemnek pont New York közepén kellett meghalnia, és még nem sikerült lementenem a képeket - viszont a kölcsöngépre kevesebb kép készült. Ekkor még.


    [​IMG]


    A híd egyik oldala: Manhattan



    [​IMG]
    A szomszédos Manhattan-híd: ilyen magasan vannak a víz felett.



    [​IMG]


    A Brooklyn-híd személyesen.


    [​IMG]


    Kilátás a hídról: a kép közepén a szöszméte a Szabadság-szobor


    Ebéd óta itt ülönk a parkban, és pihegünk. No nem azért, mert olyan jó volt a kaja, a mai étek kivételesen nem kerülne be az "NYC büfétől büféig" sorozatba, ha egyszer megírnám, de legalábbis a top10be biztos nem. Viszont már negyedik napja nonstop megyünk, szerintem egy fél Kéktúra van a talpainkban, úgyhogy pont kapóra fog jönni a holnapi pihenőnap.

    A nap második felének emlékei sajnos elvesztek, elfelejtettem este kiegészíteni a blogot:(
    [​IMG]

    Ezt a szökőkutat nézegettem blogírás közben
    Szegecs kedveli ezt.
  15. Ma reggel olyat hallottam a rádióban a hírekben, hogy nekem is elöntötte az agyam a vörösiszap.. Azt már tudjuk, ha máshonnan nem, hát Yamától, hogy a cég nem lesz túl segítőkész, és bizony a Marinénik, Pistabácsik és hasonló kisemberek dobják össze szinte mindig a segélyeket ha bármi katasztrófa történik. Elég szomorú, hogy ebben az országban így kell lennie, jelezném, hogy a világnak nem minden része működik így. (vegyük például a BP nevű mammutvállalatot, ami inkább olajmezőket adott el, hogy ki tudja fizetni a károkat.. oké, ők sem ma született bárányok, de legalább próbálkoztak).

    De hogy a szegény embert az ágnak és a többi pénzeszsáknak is húznia kell, az már több a soknál. Szóval azt mondta ma reggel a rádió, hogy voltak olyan károsultak, akiknek ingatlanfedezetű jelzálogkölcsönük volt, és mivel az ingatlan megsemmisült, a fedezet értelmét vesztette, és a bankok most egy összegben be akarják hajtani rajtuk az összes tartozásaikat! Nooormális? Vagy a másik épelméjű munkaadó, aki kirúgta munkavállalóját, mert az a katasztrófa miatt múlt kedd óta nem jelent meg a munkahelyén.

    Erről mindig kedves barátnőm örökbecsű mondása jut eszembe: "Emberek.. hogy örülök, hogy egy fajba tartozhatok veletek!"
    Szegecs kedveli ezt.