Az Első tiszt Kapitány lesz

Szóval az van, hogy az életem drasztikusan megváltozott, és a motoros párom után most, sok-sok év óta először olyan pasi van melletem, aki nem motorozik. Sőt, a munkája szorosan kötődik a biztonsághoz, ezért számára a világnak azon szabályai, melyek ezt hivatottak fenntartani/megőrizni/megteremteni, nagyjából szentek és sérthetetlenek. Például a KRESZ szabályok* többsége is.
Vicces beszélgetéseink vannak mostanság...

Én: Képzeld el, a xxx úton 70-el kellett tötymörögnöm, mert végig előttem ment egy rendőr...
Ő (erős felháborodottsággal): De hát ott 60-as tábla van!

Én: És mentem ott assz'em kilencvennel, de nem tudom pontosan, mert akkoriban épp nem működött a km-órám.
Ő: És mégis hogy a fenébe kapott a motorod műszakit?
Én: Welcome to Hungary...

Én: És képzeld, a Népligettől hazáig tök jót fogócskáztunk egy motoros csajjal, aztán az xx utcán a pirosnál előre soroltam, és pont akkor váltott zöldre a lámpa, ott már lemaradt.
Ő: Az xxx utcán? Az tök keskeny, hogy fértél el a sor mellett?
Én: hát... jobbról...
Ő: A biciklisávon???
Én: Öööö... nem.... az nem is úgy volt....

Én: Basszus, elszakadt a kuplungbowden...
Ő (felcsillanó szemekkel): A főiskolán tengelykapcsolókból szigorlatoztam, szerintem ki tudom cserélni!

Én: Szeretek a DRZ-vel motorozni
Ő: Én meg szeretek szerelgetni.
Én: Szerintem ez a motor mindkettőnket boldoggá fog tenni.

Én: Jó kis fickós lett a motor, legyorsultam egy sportmotorost, és amikor izomból meghúztam a gázt, majdnem kiugrott a kormány a kezemből
Ő:

És a legszebb mondat, amit csak egy nőnek mondhat egy férfi:
Drágám, kész a kuplungbowdened, szerintem menj el motorozni, próbáld ki, én meg addig csinálok vacsorát.

Amúgy tudja valaki, mi a teendő az ilyen nem-motoros pasikkal? Milyen gyakran kell etetni? Mennyit kell sétáltatni? Kell neki keresni más, nem-motoros társaságot, hogy szocializálódjon, vagy dobjam be a mély vízbe és majd megszokja?

*természetesen az írás célja mindössze az élet humoros oldalának felvillantása, az írásban szereplő szabálysértések a valóságban nem történtek meg, városban szigorúan 50-el, városon kívül maximum 90-el közlekedek, de inkább 85-el, az a biztos.

A héten az öcséméknél vigyázok a háziállatokra, kiköltöztem hát az agglomerációba motorral. Ettől sokkal izgalmasabbá váltak a reggeleim.

Helyszín: Budapest melletti település, aszfalt csak a főbb utcákon, amúgy homok bokáig. A kapu előtt kis emelkedő, homokból természetesen.

Nehezítő körülmények: 2 db, egyenként 40+ kilós kutya, akik rajonganak az emberekért és utálják a motorokat, + 3 darab kismacska, akik az embereket és a motorokat is utálják, viszont nagyon szeretnének bejönni a lakásba, ahova nem szabad nekik. Van garázs, de az előtte lévő behajtó szélét rönkök, rollerek és más, odahányt tárgyak borítják, a közepén a szerelőakna egyik takaróléce nem passzol, ezért 5 centiméteres bukkanót képez. Az utca végig homokos, bringázni tanuló kisgyerekekkel gazdagon díszített.

Nos nézzük tehát, hogyan induljunk el motorral reggelente 20 lépésben!

1. Pakold össze a cuccokat egy táskába, vagy zacskóba (doboz van a motoron), amiket aznap vinni akarsz.
2. Öltözz lengén, úgyis leizzadsz 20 másodpercen belül.
3. Menj ki. Csukd be az ajtót. Számold le a kölyökcicákat a teraszon. Ha háromnál kevesebbet látsz, nyisd ki az ajtót és paterold ki a hiányzó cicá(ka)t.
4. Kösd meg az egyik kutyát.
5. Nyisd ki a garázsajtót.
6. Paterold ki a másik kutyát, aki már be is szökött a garázsba és a szemetesből veszi ki épp az üres alutasakokat.
7. Kezdj el óvatosan tolatni a motorral. Vigyázz, mert a kutya vagy mögötted van, vagy a kerék alatt.
8. Csukd be a garázsajtót. Ellenőrizd, hogy a kutya kint van-e. Ha nem, ismételd a 6-os pontot.
9. Told ki a motort. A bukkanón vagy told át izomból, (seggel hátra természetesen), vagy kerüld ki centinként a rönk, illetve a rollerek irányába. Ezt szabadon kiválaszthatod.
10. Nyisd ki a kaput. Parancsold vissza a kutyát
11. Told ki a motort. Vagy egyensúlyozz vele a homokbucka tetején, fél lábbal a sztender alá rugdosva a direkt erre a célra odakészített sörösdobozt, vagy told ki az útra, remélve, hogy nem jön semmi a következő 5 percben (szerencsére általában nem.)
12. Parancsold vissza a kutyát.
13. Csukd be a kaput. Belülről, te butus, hát rövidnadrágban akarsz motorozni menni?
14. Menj be a lakásba, közben parancsolj le magadról 2 db, 40+ kilós ugráló kutyát. (Igen, azt is, amelyik meg van kötve. Hosszú a lánc, elér az ajtóig.)
15. Vedd fel a hosszúnadrágot, csizmát, kabátot. Izzadj le.
16. Zárd be az ajtót. Ismételd meg a 3-as pontot.
17. Menj ki a kapun. Parancsold le magadról a kutyákat. Csukd be a kaput.
18. A kutyák éktelenül csaholnak, ezért úgy, ahogy vagy, gurulj le a buckáról és menj el az utca végéig a homokban. Eközben próbálj egy gyereket sem elütni. Sisakkal, többivel most ne törődj, a táskád dobd a hátadra, vagy a zacsit a kormányra, csak úgy elegánsan.
19. Állj meg a "főúton", itt már aszfalt is van, szóval nem kell attól parázni, hogy elborul a motor. Végre nyugodtan beöltözhetsz, csak arra figyelj, hogy ne jöjjön semmi - itt már óránként 4-5 autó is előfordul! (Azok viszont 70el.)
20. Indulj el motorozni.

Hogyan gyere haza X lépésben?

1. Állj meg a motorral a kapu előtt.
2. Szállj le, vedd le a sisakot, protektorokat és tegyél mindent a dobozba.
3. Nyisd ki a kaput, és "Zafírak*rvaanyádezfáj!" felkiáltással finoman add a kutya tudtára, hogy bár te is hallatlanul örülsz, hogy újra láthatod, de azért jó lenne, ha nem ugrana rád nekifutásból, izomból mind a 40+ kilójával.
4. Ha a kutya többé-kevésbé megnyugodott, próbáld meg irányba állítani a motort és feltolni a buckán.
5. Nem megy.
6. Próbáld újra.
7. Az a k*rva homok mindig kimegy a lábad alól, a motor meg sem moccan. Az egyik kutya a lábad alatt, a másik eközben a élénken próbálja eltépni a láncát*, mert ő is nagyon szeretne részt venni a buliban.
8. Hagyd az egészet a francba, nemsokára hazaér a barátod, majd ő betolja. Hagyd a motort az út közepén, remélve, hogy nem jár arra senki és addig játssz inkább a kutyákkal.

*állatvédők kedvéért: sajnos a kutyát muszáj megláncolni, mert hiába a kerítés, az elektromos nyakörv és a zárt kapu, a kutya szökik. Már az egész település ismeri. Természetesen csak akkor van leláncolva, amikor senki nincs itthon, hogy vigyázzon rá, a lánc hosszú, a kutyának van mozgástere, árnyéka, vize, háza, és kutyatársa a bajban. Ahogy hazaérek, elengedem, és egy baromi nagy kert áll a rendelkezésére.

Update: Ma reggel, amikor természetesen késésben voltam, elszökött az egyik kutya. Szerencsére úgy 20 perc kétségbeesett "gyerehazaazonnalvagyhotdogotfogunkvacsorázni" üvöltözés és a szomszédok spontán segítsége után meglett.

Majd amikor hazavittem, megkötöttem, megdorgáltam, és végigcsináltam az első 18 fenti pontot, az utca végén az alábbi kép fogadott:

(Segítek: a motor, motorossal együtt nem fér át alatta akkor sem, ha ráfekszem a kormányra. Még jó, hogy volt rajtam bukósisak, amikor ezt teszteltem. Úgyhogy leszálltam, kétrét hajolva áttoltam, majd visszaültem - a munkások meg kaján vigyorral nézték.)

Ez most nem a motorozásról fog szólni, bár van benne motor is.. és hát végülis a motoros csajoknak köszönhetem, hogy anno elkezdtem rúdtáncolni. Eleinte poénból, aztán érdeklődésből, most pedig életemben először belevágtam egy versenybe. Nem a helyezés miatt, nem győzni mentem, csak meg akartam mutatni, hogy mit tudok, és el akartam mesélni a sztorimat.

A koreográfiám ugyanis az októberi motorbalesetem ihlette, bár a színpadon azért drámaiabbra terveztem. A történet röviden az volt, hogy motorozgatok vígan, majd elesek, jönnek a mentők, én elindulok felfelé a mennybe, de a lábamnál fogva lerángatnak, utána pedig törött kézzel küzdök, hogy nem szabadna, de én mégis rudazni akarok.

Ez elméletben nagyon szép volt. Gyakorlatban nem vagyok normális, hiszen

1. a koreo első felében valahogy bele kell applikálnom egy kismotort az elemekbe (segítek: ez nem könnyű)
2. a harmadik felében pedig egyáltalán nem használhatom az egyik kezemet (ez meg kifejezetten baromi nehéz)
3. a koreoban minimum 2 átöltözés és 4 kellék szerepel, köztük egy 2x2 méteres, kartonpapír mentőautó...
4. ...amit el kell készíteni és le kell szállítani Zalaegerszegre.

Volt benne kihívás, bőven, főleg ahhoz képest, hogy ez életem első versenye De összeraktuk.. nagyjából. Amikor a mozdulatok megvoltak, már csak a mentő tűnt kihívásnak. Megfestettünk, majd darabokban vittünk le, hogy a verseny előtti estén összeragasztjuk. Aha... éjfélkor még küzdöttünk vele, de kevésnek bizonyult a ragasztó. Másnap reggel irány a tesco, összevásároltunk mindent, plusz megtámogattuk fél kiló celluxszal, de a mentő még mindig épp csak egyben maradt, nagyon óvatosan kellett mozgatni.
Aztán leszakadt az ég: akkora vihar volt, hogy megszakították a versenyt. Azt mondták, hogy ha "csak" esik, folytatják. Oké, de hogy hozom ide a szállásról a mentőt anélkül, hogy sz@rrá ázna?
Végül a vihar olyan mértékű volt, hogy le kellett bontani a színpadot. Az egész ázott bagázs, versenyzők + a közönség bevonult a közeli stúdióba. Szuper, mert ott volt a szállásunk, mentő kéznél.
A mentő nem fér el a teremben, hiszen színpadra terveztük. Ráadásul egyik oldalon volt a zsűri, a másikon a közönség, sehogy nem lehetne mögötte átöltözni, ahogy terveztem. Újratervezés, a mentőt a falnak támasztottuk, a zsűrinek megmondtuk, hogy majd adott pillanatban képzeljék bele. A közönség meg nem értette
A koreó közepén leszakadt az angyalkaszárny, ami a mennybemenetelemet hivatott szimbolizálni. Elhajítottam.
Ekkorra már annyira ideges voltam, hogy néhány elemet rossz oldalra csináltam (és meglepő módon így is sikerült!) elkapkodtam a felét, hamarabb lejöttem a mennyből, mint kellett volna... Nem baj, kitöltjük valamivel az időt

Szóval összességében minden összejöhetett, ami csak lehet, és "szakmai" szemmel meglehetősen bénácska voltam, de büszke vagyok magamra, mert a helyzetből sikerült kihozni a legtöbbet... és túl vagyok életem első, egyben legnehezebb versenyén. Ezek után már bármi jöhet a későbbiekben, engem szerintem már nem lehet kiborítani

(plusz hihetetlenül sokat fejlődtem a felkészülés alatt, a koreóban több olyan elemet is sikeresen megcsináltam, amik messze a szintem felett voltak, és pár hónapja még csak álmodtam is róluk, szóval már csak ezért is megérte)

(Befutott a videó: https://vimeo.com/349415975)

...de van pár kép

Szóval ott tartottunk, hogy követtük a fogatlan, részeg bácsit a falun kívül, által egy focipályán, majd által egy kosárpályán, és végül megálltunk egy lepukkant kis faház előtt. Belépve meglehetősen kellemetlen szag fogadott, az egyik szobában a földre dobott matracok szolgáltak ágyul, a másik szoba sem volt sokkal jobb, a fürdőbe belépve már azonnal léptem is kifelé. – Na, ezt nem. Sok sz@r szállást láttam már, de itt nem akarok aludni. – a bácsinak persze hiába mondtam, ő elővette a telefonját, pötyögött rajta valamit, és odaadta. A vonal túlvégén a nő volt, akivel korábban beszéltem. Annyit tudtam mondani, hogy a lak egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képeken, ő elkezdett szerbül karattyolni (nekem, vagy valakinek a háttérben, ez nem derült ki), és pár mondat után rám tette a telefont. Ezzel nem lettünk beljebb.

Nick és Sancho ezalatt felpattantak paripájukra és eltéptek a helyi panzióba, ahol kiderítették, hogy itt ugyan már nincs szoba, de Bajna Bastán tudnak ajánlani szállást. A recepciós csajnak örök hála, felhívta a helyet és intézett nekünk szobát, ami nagy segítség volt, mert ott sem beszéltek angolul… de mire odaértünk (újabb 18 km a kutyahidegben), már vártak ránk, a motorokat betolták a garázsba, mi pedig kaptunk egy kissé lepukkant, de legalább nagyjából tiszta szobát. És mázlinkra még az közeli étterem is nyitva volt, ahol akkora adagokat adtak, hogy a három fiú (meg kisebb fogyasztású jómagam) sem bírt megbirkózni vele…

3. nap: 460 km

Másnap reggel megismerkedtünk a helyi kávénevezetességekkel (sár, némi vízzel), és a teraszon állva gyönyörködtünk a hegyekben, amiket este már nem volt alkamunk megcsodálni. Majd gyors reggeli és irány Bosznia-Hercegovina, meg a további kanyarok!

Rögtön a határ után megint egy csoda-szerpentint találtunk, tökéletes aszfalttal, kellemes kanyarokkal, nagy hegyekkel. Mondjuk a dolgot kissé árnyalta, hogy nemtávirat az egyik kanyarban egy felháborodott bakkecskével találta magát szemközt, aki az út közepén védte a territóriumát, de végül senkinek nem eseett bántódása
A hegy túloldalán egy hangulatos hotelt leltünk, ahol meg kellett állni pisilni-kávézni, és amíg mi zsibongó testrészeinket pihentettük, Nick, Sanchot hátrahagyva visszament még egyszer, és egyedül is meghódította a hegy kanyarjait.

Ezután megállapítottuk, hogy az aszfaltút Boszniában is elég kétesélyes, mármint vagy van, vagy nincs. Itt is visszafordultunk néhány enduro-gyanús irányból, de összességében a főutak többsége tökéletesen kellemetes volt. Egy nagyobb kanyargós kör után megálltunk elpusztítani az előző esti rántotthús-maradványokat, aztán elkanyarogtunk hosszan egy folyó mellett, néha sziklába vájt utakon, egy-másfélsávos utakon, ahol elég gyakran jöttek szembe. Kicsit para volt ott a szakadék szélén lehúzódni, de szerencsére mi voltunk a hegy felőli oldalon

Utána kersztülkanyarogtunk még néhány bosnyák falun is. Itt már erősen kellett figyelni, mert az utak nagy része murvás-zúzalékos, az út szélessége inkább keskenység, és a KRESZ darwini jellegű, vagyis az erősebb járműnek van elsőbbsége. És néha még nem is lassít, örültünk, ha félre tudtunk ugrálni időben.

Bár a GPS még további szépeket ígért, de valahol megint elvesztettük az időt, és délután 4 körül még volt 200 km hátra, szóval rövidítettünk, és kínunkban még a bosnyák autópályára is felkeveredtünk hosszabb-rövidebb időkre. Ezúton romoljon meg az összes befőttje annak, aki a fizetőkapukat kitalálta, abszolút nem motorosbarát. Kesztyű le, gomb nyom, papír elvesz, zsebbe eltesz, kesztyű vissza, mindezt 3 motoron, és fizetni is egyenként lehet, a legtöbb helyen nem értették, hogy az első motoros akarja állni az egész cehhet, hogy legalább a bankkártyát ne kelljen 3x előrángatni…

Megint volt legalább este 10, mire a városba értünk, és megint „valahol” kellet találkozni a szállásadóval, amit némi gyanakvással vettünk, de ez kellemes csalódás volt. Pöpec lakás, rendes pasi, még Rakija is volt a hűtőben, mondta, hogy igyuk bátran. A welcome koccintásra ő is beszállt

Húsvét vasárnap volt, nagyon éhesek és fagyosak voltunk, gondoltuk, hogy termeljük be a Smack levest, amit vészhelyzet esetére hoztunk, aztán majd meglátjuk, hogy nyitva van-e még valami a városban. A vacsoránkhoz képest az Éhezők viadala délelőtti matiné csupán, szegény levesnek arra sem volt ideje, hogy tányérba szedjük, a lábosok fölé hajoltunk a kanalakkal, és úgy habzsoltunk, mint a kisdisznók, még egymást is megpróbáltuk kitúrni a kajából… Utána ugyan tettünk még egy sétát a környéken, de a benzinkúton kívül semmi nem volt nyitva.

4. nap, Bosznia-Hercegovina-Magyarország, 450 km…+30…+30….

Másnap reggel nagy unszolásomra bementünk a városközpontba reggelizni, ám sajnos nem sok sikerrel. Sehol nem lehetett kártyával fizetni, vagy euroval, helyi pénz meg persze nem volt nálunk, és reggelizőhelyet sem nagyon találtunk. Végül egy nagyon kedves kávézóra leltünk, ahol a felszolgáló srác beszélt angolul, és megengedte, hogy hozzunk ide péksütit máshonnan a kávé mellé, ATM is volt a közelben, szóval bereggeliztünk, aztán hazafelé vettük az irányt. Sokat nem reméltünk már a hazaúttól, ám a horvát részen, egy kellemesen kanyargós szakasz után észrevettük, hogy kezdenek szaporodni a motorosok (addig nem sokat láttunk.) Kiderült is, hogy miért: megleltük a helyi játszóteret, fantasztikus kanyarok a hegyoldalban, tökéletes aszfalt, több mint 30 kilométeren át. Az út 3/4nél volt egy parkoló, legalább 50 motor állt benne, a többi ment fel-alá. Ahogy átértünk a hegyen, máris fordultunk vissza (szegény Sancho az utas ott maradt a buszmegállóban), és olyanok voltunk, mint a gyerekek: na, csak még egyszer!

A végén már azt nézegettük, hol lehetne a környéken nyaralót, vagy esetleg motorospanzióvá alakítható szállást venni, mert ide még újra és újra vissza kell jönni! (Ha valaki bizniszötleten gondolkodik, hát ezt melegen ajánlom!)

Persze még volt hátra vagy 300 km, szóval eljött az idő, amikor tovább kellett indulni a játsziról. A horvát határon nemtávirat, a road captain reflexből a teherautó sávba állt be, aztán kapcsolt, és átgurultunk a helyes oldalra. Sancho az utas ezalatt leszállt és odavitte a személyiket a határőröknek, akik ezt sehogy nem értették: itt van egy srác talpig motoroscuccban, 4 irattal, amott 3 motor, amit épp toligálnak errefelé… de hol a 4. motor? Eltartott egy ideig, amíg elmagyaráztuk, hogy a srác utas. Igen, fiú létére.

Utána a magyar határnál meg sikerült szorgalmasan a sorompóhoz állni, ott meg azért kellett továbbtolni a motort. A határőr kérdezte is nemtáviratot:

-Miből gondolta, hogy ide kell állni?
- Nem tudom, fáradt vagyok már.
- Mennyit mennek még ma?
- 200 km.
- Hol léptek ki az országból?
- Hátöööö…. nem emlékszem.
- Na jó, akkor álljanak meg valahol pihenni!

Szóval Pécsett még megálltunk egy órára a mekiben (Ó, a hazai ízek!), aztán irány haza egyenesen a 6oson. Mondanám, hogy unatkoztunk, de brutál oldalszél és szitáló eső kísérte utunkat, szóval 80-90-es tempóval, minden izommal kapaszkodva jöttünk hazafelé.

Másnap délután, a rúdtáncórán vettem észre, hogy a vádlimon lila ujjnyomok vannak. Nem tudom biztosan, hogy mi történt az éjszaka, vagy nemtávirat vert el, vagy elképzelhető, hogy álmomban még mindig küzdöttem az elemekkel, és a lábamat szorítottam egész éjjel, mintha gázmarkolat lenne...

Jó kis négy nap volt, gyönyörű természeti részekkel, de a Balkánnak az emberekkel dúsított része valahogy nem nyűgözött le, legközelebb valami európaibb részre szeretnék menni…

Egyszer volt, hol nem volt, induljunk hát el, töltsük ki a 4 napot motorozással! Viszlát húsvéti sonka, hello Balkán

A terv: Horvátországon át Szerbia, Bosznia-Hercegovina, majd Horvátországon keresztül hazának. Az első és az utolsó napon fájdalmasan egyenes, a kettő között vidáman kanyargós.

A szereplők: birge (Suzuki DR-Z) Nemtávirat (Yamaha XT), Nick Carter + Sancho Panza (Suzuki GS).

1. nap: Budapest-Eszék, 250 km

Az első nap az ígérethez híven baromi unalmas volt, rátettük magunkat a hatos útra, amiben kanyar még csak mutatóba sem akadt, és meg sem álltunk Eszékig. Na jó, megálltunk párszor tankolni, a GS-t utántöltöttük némi olajjal, mert lelkesen szopogatta a benzin mellé, no meg a határon is fel kellett mutatni az iratainkat. Más izgalom nem nagyon történt ezen a napon, de legalább viszonylag korán értünk a szállásra, volt kis időnk sétálni, megnézni a várost, enni egy jót a folyóparton. A városnézés kissé hamvába holt, mert a nemtávirat nem engedte, hogy előre felkészüljek a látnivalókból, mondván, hogy akkor végig azon fogok hisztizni, hogy mindent meg akarok nézni, márpedig most nem turistáskodni megyünk. Felkészülés nélkül meg nem erősségem a tájékozódás, szóval odáig jutottunk, hogy van itt valami valahol, csak nem tudjuk, hogy mit keressünk. Így viszont vacsora és finom sör után még jutott idő egy-két vérre menő UNO partyra is.

2. nap: Eszék-Bajna Basta 340 km

Szerencsére másnap reggel a szállásadó, amikor meghallotta, hogy nem láttuk az erődöt, gyorsan útbaigazított, úgyhogy a kanyargás előtt még vetettünk rá egy pillantást és ittunk egy kávét az óvárosban. Kár lett volna kihagyni!

Szerbiába átlépve kissé aggódtam, mert sok helyen mondták, hogy pocsék utak várnak ránk, de a határ után semmivel nem volt rosszabb, mint egy átlag magyar főút, és sokkal jobb volt, mint mondjuk kedvenc napi útvonalaim, a Cinkotai meg a Bökényföldi út. Egy útmenti „grill & beer”-t szúrtunk ki ebéd céljából, mondván, hogy gyorsan bekapunk valamit, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű: az „étteremből” át kell menni a szomszéd közértbe, ott rábökni a húsra, amit megennénk, azt kisütik, és egy kis átadóablakon kerül be az étterembe. Mindez elég sok időt vett igénybe, szóval jóval később indultunk tovább, de szerencsére nem kellett sokat mennünk már, hogy egy kellemes, folyóparti kanyargóshoz érjünk. Itt néhánytíz élvezetes kilométer után a GPS azt mondta, hogy naakkor térjünk le egy helyes kis szerpentines mellékútra, ami hamar olyanná alakult, mintha egy falu zsákutcája lenne: abszolút egysávos volt, kétoldalt helyes kis szerb házakkal, út szélén legelő kecskékkel, emelkedve-ereszkedve, jobbkanyar, balkanyar, s-kanyar, az aszfalt még a tűrhető szinten. Nem lehetett rajta száguldozni persze, inkább olyan volt, mint egy barátságos hullámvasút. Nagyon élveztük, amíg a fiúk meg nem álltak a patak mellett, mondván, hogy hát a GPS szerint ezen itten által kellene kelni. Hogyismondjam… nem annyira vonzott a dolog. Szerencsére őket sem Visszafordultunk, újra kanyarogtunk, itt-ott letérve az útról, keresve valami hidat, aztán nagy nehezen megleltük a másik utat, ami tovább vitt a cél felé.

Szerbia útjairól az a véleményem, hogy vagy álom, vagy rémálom, több helyen is találkoztunk olyan „aszfaltúttal”, ami inkább földút volt murvával vagy anélkül. Szépnek éppenséggel szép helyekre vitt, de beillett egy kisebb vezetéstechnikai trénignek. Eleinte csak lájtos offroad, aztán alul kövek, azon murva, párméterenként vízátfolyás, patak, a patakon általvezető rönkhídból alkarnyi részek hiányoztak. Volt egy pont, amikor már a fiúk is azt mondták, hogy elég: helyes kis túraösvény ez, de az erdő közepén vagyunk, nemsokára sötétedik, és a GPS szerint még 50 km van hátra ezen az úton. Na, azt már nem!

Szóval visszafordultunk és megnéztük inkább a másik utat, ami 100 km volt ugyan, de legalább igazi aszfalt. És szerencsénkre kanyargós, a folyó partján.

Mire Bajna Bastára értünk, ránk sötétedett, és ekkor már többször zaklattam a szállásadónkat, hogy ugyan, árulja már el a pontos címet! De a nő ragaszkodott hozzá, hogy nem ott találkozunk a szállás előtt, hanem az XY településen (18 km-el arrébb) a V… nevű étteremben. Igen ám, de Szerbiában adatforgalmunk nem volt, a GPS viszont csak pontos címet tudott kezelni, amit nem árult el a szállásadó. Nagy nehezen megtaláltuk az éttermet, én berongyoltam, és előadtam a pincérnek, hogy valami nővel kellene itt találkoznunk. Ő pislogott, és azt mondta, hogy fogalma sincs, mit akarok. Eközben a kint hagyott fiúk szóltak, hogy itt van valami pasi, aki minket vár. Kimentem, és egy közepesen részeg szerb bácsi ácsorgott ott mind a 3 fogával, hogy kövessük… Mondom hoci, eddig egy nővel beszéltem, ő hol leledz? De a bácsi nem értett, csak mutogatott. Mit tehettünk volna este 9kor, hullafáradtan, átfagyva? Ő bandukolt az út szélén kifelé a településről, mi meg 3 motorral, 5 km/órával követtük… Végülis nem félünk mi semmitől, bár vannak horrorfilmek, amik hasonlóan kezdődnek…

Hogy eladta-e a szerveinket, és megtaláltuk-e a szállást, azt a következő részben mesélem el

Ui.: képek is lennének, de még mindig nem tudok feltölteni.

Ez a sztori hetekkel ezelőtt történt, de mivel a technika keresztbehúzta a fotóblogomat, így most mesélem el

Elindultam egy kisebb ügyintézős gurigára, első állomás a KöKi, ahova szokásos módon hátulról, a buszparkoló felől érkeztem, mindenféle tilalmas jelzés ellenére. Leparkoltam szépen a vasat a bejárat előtti bringatárolóba, ahogy azt kell (elvégre motorKERÉKPÁR) amikoris látom, hogy valami csöpög belőle. Alátérdelek, nézegetem, mint aki ért hozzá, egyszer csak megáll mellettem két rendőr. Illedelmesen felállok, felöltöm legszebb mosolyomat.
- Nem magas magának ez a motor?
- Á, dehogy, pont jó. (pipiskedve épp leér a lábam, csak kátyú ne legyen mellettem, mert eldőlök, mint a kígyó a bringával. Megtörtént eset alapján.)
- Szokott maga az Üllői úton járni?
- Háááát... előfordul.
- Éjszaka is?
- Volt már rá példa. (eközben megérkezik egy harmadik rendőr is a beszélgetésbe.)
- Nem rendőrként kérdezem, de szokott maga gyorsulni?
- Ééééééén? Ezzel a motorral? Á, nem megy ez olyan gyorsan. (Nem a fenét.)
- Tényleg nem rendőrként, de nem maga gyorsult egy zöld kombival tavaly nyáron?
- Biztosan nem. (A fene sem emlékszik minden kocsira, amelyik megpróbál versenyre kelni velem.)
- Biztos? Olyan 150-160al mehettünk... khm... mehettek.
- Akkor aztán tutira nem én voltam!

Szombaton végre sikerült kicsit megjáratni a DRZ-t (és biztos voltam benne, hogy erről lesz majd az eheti fotó), aztán vasárnap átjött egy ismerős gitárral, és zenélgettünk egy kicsit. Évek óta elő sem vettem a fuvolát, rendes gyakorlás meg középiskola óta nem történt, szóval nem volt zökkenőmentes a dolog, de nagyon élveztük mindketten
És ha már motorozni nem is mentem, cserébe eljátszottuk a born to be wild-ot, hogy legalább a feeling meglegyen

Ez a motoros már baromira várja a tavaszt...

Bukósisakos verzió, NaNa kérésére

Panka mindig szuper jó bulikat szervez, Mina pedig mindig jó képeket készít - így volt ez most pénteken is.
Bár ezt a szelfit speciel én lőttem (olyan is lett), de az érdem egyértelműen a stylist-csapaté

Gondoltam tartok egy csajos estét...pizza, fánk, borocska, sorozat. Jól is ment minden, amíg ki nem derült hogy ügyesen ki lettem zárva a lakásból... A felmentő sereg érkezéséig a kertben piknikeztem.Kicsit hideg volt de hangulatos ..

Tél van, hideg van, mi mást is tehetnék... A motor designt tervezgetem. Kár hogy baromira nem értek hozzá így egyik ötlet rosszabb mint a másik...

A 18. században Selmecbányán megszületett egy Akadémia, ahova Európa több szegletéből érkeztek a diákok, magukkal hozva otthoni szokásaikat. Az intézmény már régen nem működik, de az ősi hagyományok ma is összetartják a diákságot, olyannyira, hogy 11 évvel a diplomaátadóm után is örömmel járok vissza a hagyományőrző szakestélyekre. Ahogy a nóta is mondja : "Ha Selmec hív, mi ott leszünk..."